Csend

Ezernyi csendet éltem át már.

Oka egyszerő: Éltem.

Annyit, amennyit általában az emberek.

Megszülettem, felnıttem, és aztán önállóan éltem (amennyire).

Ahogy a körülmények engedték.

Hogy mit engedtek?

Igazából nem tudom.

Én éltem valamit, amit elképzeltem, volt ami mőködött, volt ami nem.Aztán késıbb kiderült, hogy nem minden részét én határoztam meg, bármennyire is képzeltem.

Hogy ez mit jelent?

Még most sem tudom pontosan, pedig már volt néhány évtizedem arra, hogy kitaláljam.

Ahogy megszülettem és tudatomra ébredtem, az elsı, amire emlékszem, hogy az öcsém által kiborított vizet felmostam a konyhában.

Emlékeztek arra, hogy milyen egy konyha?

Rideg, hővös és palalapokkal rakták le. Ezt kellett felmosni.Édesanyám, aki most valamivel idısebb, mint amit Ti az idırıl el tudtok képzelni, akkor egy szépséges, karcsú lábú fiatalasszony volt.

Emlékeztek erre a szép szóra: Fiatalasszony? Fiatal, szép, kívánatos, és már elkötelezte magát valakinek.

Látjátok, hogy elfelejtettétek édes anyanyelvünket? Hányan emlékeztek erre a szép szóra?

Azóta tudom, hogy az akkor (1954) már ismert nejlonharisnya volt minden vágya.

Tudjátok miért? Mert akkor a divat, ami minden egészséges lelkő embernek egyik hajtóereje, ezt kívánta volna felvetetni vele. De nem volt rá pénz. Kiflit és tejet vett (nekünk). Felöltöztetett bennünket. Szép kis tengerészruhánk volt (az öcsémmel). Ezért mondott le a harisnyáról.

Kérdezzétek meg a kedvesetek, hogy mi a legfontosabb nekik, hogy megmutathassák?

Igen a szépségük, a kívánatosságuk, az, amiért nekünk férfiaknak élnek.

Ezt vette el egy kor édesanyámtól.

Aztán, ahogy felnıttem, neki is köszönhetıen találkoztam a zenével.Csodálatos harmóniájával, ritmusával, belsı erejével.

Persze volt olyan része, amit én találtam meg.

Melyiket?

Beethoven, Csajkovszkij, Mendelshon, Verdi, Mozart és még sok más csodáját életünknek.

Tudjátok mit írt Mendelshon az F-moll hegedőversenyben? A bőn történetét. Furcsa ugye? Pedig láthattátok filmen. Pokoli szépsége volt. Sötét bársonyba foglalt emberi vágyak, izzó lila színű villámok ostorcsapásai között vonagló lelkek. A zenemő ezt kínálta. Ezerszer átéltem hallgatása közben.Aztán Beethoven Örömódáját. Aztán Csajkovszkij B-moll zongoraversenyének csodáját (tudjátok mi az, amikor valamilyen finom nıi kéz a lelketeket círógatja? Ez az érzés az).

És még ezernyi más átélése a zenének.

De most csend van.

A legnagyobb, ami létezik egy embernél.

Elhallgatott bennem a zene.

Nem hallgatok Beethovent, Mozartot, Mendelsohnt.

Miért?

Mert ami világunkat vezérli, az mindent, ami szép meg fogja ölni.

Félek.

Nem olyan félelem, amit egy kutyával, vagy farkassal való találkozás kelt.

Ezek egyszerő zsigeri félelmek, amiket le lehet gyızni emberi erıvel.

Másról van szó.

Arról, ami körülöttünk történik, általunk.

Biztos, hogy furcsa félelem.

Az intellektus félelme.

Azé, ami elıre tudja vetíteni azt, ami lehet, ami történhet.

Amit mi csinálhatunk.

Mi, emberek.

Hogy mondta a költı? (nem pontos idézet, csak a gondolat a lényeg)

Mi az ember (szerintem)?

Fejünket a csillagok érintik, lábunk a sötétség mocsarában tapos.