Hideg Kutya most felpattant. Azonnal érezte a pillanatot, amikor támadnia kellett. Nekiugrott a bőrszerkós fickó pofájának. Kistigris egyből kapcsolt. Szinte vízszintesen repülve két mancsával elkapta a bőrcsizmákat és hatalmasat rántott rajtuk. Az Északi Kapu koszos, évtizedes por és penészrétegekkel átitatott falai szinte beleremegtek a zuhanásba. Hideg Kutya átfordult, és a test mögé kerülve villámgyors mozdulattal belevágta hosszú, acélpenge élességű karmait a puha torokba és feltépte. Áldozata furcsa bugyborékoló hangot adva, egy erőtlen mozdulatot tett a kezével, aztán egyetlen görcsbe ránduló mozdulattal megmerevedett.

Hideg Kutya odafordult a másik alakhoz. Az rémülten felugrott a motor mellől és eszeveszett iramban elkezdett rohanni a Kapu feljárata felé. Kistigris agyába izzó tőrként hasított Hideg Kutya gyilkos erejű késztetése. Lábai szinte önálló lényként kezdtek mozogni. Elképzelhetetlen sebességgel eredt a nehéz bőrruhában komikus mozdulatokkal, nagy ugrásokkal menekülő alak után. <Öld meg!> Minden izma, minden idegszála ennek a parancsnak bűvöletében mozgott. Másodpercek alatt utolérte a bőrszerkóst. Az megpördült, majd az övéhez kapott. Fémes villanás. Kistigris oldalra vetődött. Ugyanaz, mosolyodott el magában. Hatalmas erejű fogólapátra emlékeztető mancsai elementáris erővel markolták meg a bokákat. Egy rántás, egy csavarás, és fekszik.

Mögé ugrott és hatalmasat rántott a nyakán. A reccsenést talán még a felszínen is hallották.

Kistigris felugrott. Felkapta a fickó kezéből kiesett kést és rohant vissza a Kapuhoz.

A parancs olyan erővel zúdult rá, hogy szinte kirepítette kezéből a kést.

Odarohant Hideg Kutyához, aki hirtelen megszólalt. Furcsán rekedt, szinte karistoló hangon:

- Nem lehet. Beépítettek minden eszközükbe csipet. Megtalálnak. Mindent itt kell hagyni. Gyere

Odamentek a motorhoz. Hideg Kutya lekapta válláról a kis hátitáskát. Benyúlt, majd rövid keresgélés után kiemelt egy unikulcsot. Rendkívül sebesen mozgó kezei pár másodperc múlva kiemelték a cellákat a motor hátsó merevítői alól. Intett Kistigrisnek. Az kikapta táskájából az üres cellát. Hideg Kutya gyors, ügyes mozdulatokkal kifordította az unikulcsból a két szívófejet. Rákapcsolta a két cellát. Halk, szinte érzékelhetetlen hang, vibrálás és a világűr fagyosságát árasztó tríciumkristályok átkerültek a névtelen cellába.

Hideg Kutya gyors mozdulattal ledobta a kiürült cellát, és a Kapu felé fordult.

Az egyik oszlop mellett ott feküdt az, aki miatt ezt a kockázatos akciót kitervelték.

Intett Kistigrisnek. Ő odaugrott a törékeny testhez, kivette kezéből a szokatlanul nehéz táskát, majd gazdáját könnyű mozdulattal felkapta a vállára és megindult.

Hideg Kutya gyors mozdulatokkal körbepásztázta tekintetével a Kapu környezetét. Semmi mozgás. Csend, bűz és nihil. Távolról, száz és száz méterekre a fenti világ halk moraja hallatszott csak le az Alsó Világ bejáratához. Az irdatlan szürke betonoszlopok, a már rozsdásodó hatalmas acélkapuk olyan érzetet keltettek a rátekintőben, mintha valami hideg, bűzös pokol bejáratánál állna. Az volt. A Pokol. De ezt a poklot nem a Sátán csinálta, hanem tanítványa, az Ember.

 A két furcsa alak bekanyarodott a bal kapu melletti folyosóra. Elrohantak a hatalmas fémcsövek mellett, majd átbújva kettő között odaértek egy fémrámpához. Közben szinte minden fény eltűnt. Hideg Kutya visszanézett a mögötte loholó Kistigrisre. Szemei természetellenesen tágak voltak. Furcsa, perisztaltikusan mozgó szivárványhártyája kékeslila fényben izzott.

Megszólalt:

- Maradj szorosan mögöttem. Mindig úgy mozogj, ahogy én. A fejed ne legyen magasabban, mint az enyém. Ne  mozdulj oldalra. Ha veszély van, irányítlak. Ne ijedj meg.

Kistigris bólintott. Kezdte megszokni a helyzetet. Ez volt a második útja Hideg Kutyával a Felső Világba. Még sokszor érthetetlen volt számára az a döbbenetes magabiztosság, ahogy Hideg Kutya mozgott, cselekedett, parancsait az ő agyába küldte. Soha nem hibázott. Soha nem habozott. Azonnal fel tudta mérni környezete összes momentumát, veszélyét. Minden ami körülöttük volt, érezte. Mindent felmért, összerakott, felhasznált. Ha kellett menekült. Ha kellett ölt. Ha kellett megállt és várt. Egy dolgot nem csinált soha. Nem érzékenyült el. Nem jött zavarba. Kiszámíthatatlan, rejtélyes lénye mindenkit távol tartott tőle. Kistigris végtelenül bízott benne. Sokat meséltek Hideg Kutyáról. Mindenkinek volt valamilyen sztorija róla. Okosságáról. Erejéről. Gyorsaságáról. Könyörtelenségéről. Legyőzhetetlenségéről.

Most már teljes sötétségben rohantak. Kistigris csak egy dolgot érzékelt. Hideg Kutya tudata valamilyen számára érthetetlen, de létező fonalat dobott ki, és ő ezt a fonalat követte. Nem volt színe, nem volt fénye, de ott volt. És ő ezt pontosan érezte. Ez vezette. Percek teltek el. Nem tudta mennyit mentek. Nem tudta hol vannak.

Aztán lassult mozgásuk, odaértek egy kapuhoz. Hideg Kutya hirtelen megállt. Mozdulatlanul leszegett fejjel hallgatózott. Csend volt. Kistigris érezte, hogy testét sűrű, szürke pára veszi körül. Rémülten kapott arcához. Semmi. A finom pikkelyes bőr száraz volt.

Halk kattanó hang, és a hatalmas fémajtók zajtalanul szétcsúsztak. A két test szinte berobbant közöttük.

Vöröses, lágy fény vette őket körül. A kapu belső oszlopainál, fura szürke alakok körvonalai vibráltak. Hatalmas, nehezen kivehető foltjuk belesimult a falba. A kapu szárnyai összecsúsztak.

Kistigris megnyugodva, óvatosan letette a vékony, törékeny testet a betonra. Felegyenesedve körülnézett.

Homályos, nehezen kivehető alakzatok. Falak. Vasállványok. Lépcsők. Ajtók. Nyitottak és zártak. Hatalmas félgömb alakú világítótestekből vörös fény áradása. Visszafordult. Hideg Kutya kecses és mégis torz alakja mozdulatlan volt. Testtartásán látszott, hogy feszülten figyel. Aztán ellazultak izmai és Kistigris felé fordult.

A hatalmas terű csarnok közepén mozgás támadt. A szemmel szinte felfoghatatlan geometriájú falszerkezetek elmozdultak. Mire Kistigris észlelte, hogy valami történik, minden megváltozott. A terem közepén egy gép állt.

Kistigrisnek hirtelen eszébe jutott mi az. Egy mágnesvonat kocsija. De csak egy. Hideg Kutya intett. Kistigris

újra felkapta a testet a táskával együtt és odavitte a vonathoz. Ahogy átlépték a kocsit körülvevő zöldes fénykört az ajtó kinyílt. Beléptek a járműbe. Meleg barna színű ülések, elől egy vezérlőpult. Hideg Kutya odalépett a pulthoz. Rátette bal tenyerét a közepén kialakított mélyedésbe. Szemét lehunyta. Kistigris értetlenül figyelte. A következő pillanatban enyhe rándulást érzett belsejében. Érzékeny gravitációs orrlebenyei megrándultak. Kinézett az ablakon és látta, hogy körülöttük minden megváltozott. Szürkés homály, aztán újra vöröses fény.

Már álltak. Döbbenten fordult Hideg Kutya felé. A rémületes karikatúraszerű arcon torz mosoly rándult.

Kiléptek a kocsiból. Ugyanaz a vöröses fény. De a környezet teljesen más volt. Kistigris számára felfoghatatlan volt. Soha nem járt a Felső Világban. Nem tudta milyen egy zöld gyeppel borított park. Nem látott még hársfákat. Nem tudta mi az a cseréptetős ház. Mert előttük teljesen elképesztő módon egy gyönyörű tisztás volt közepén cseréptetős emeletes házzal. Kistigris értetlen tekintete találkozott hideg Kutyáéval.

Kistigris szemei kitágultak. Soha nem hitte, hogy életében ilyen ajándékot kap. Találkozhat az Anyával.

Nem sokan találkozhattak vele. Nem szabadott. Az Anya hatalmas volt, de nem sebezhetetlen. Vigyáztak rá.

Mindennel. Falakkal. Idővel. A Vizsgálókkal. Telepátiával. Hideg Kutya félelmetes intelligenciájával és acélkarmaival. Az életükkel.

Pár lépés és ott álltak a ház ajtaja előtt.

Beléptek.

Az előtérben egy ember állt. Súlyos, kövér teste olyan volt, mint egy mesebeli dzsinné.

Két kezével egy erős acélbotra támaszkodva nézte őket. Gyönyörű színekben pompázó száriba burkolózva, súlyos kontyba csavart hófehér hajával, valószínűtlenül hideg kék szemeivel elképzelhetetlen hatással volt Kistigrisre.

Nagyon kevés eredeti embert látott életében. Ott ahova sorsa fintoraként született, csak mutánsok voltak. Egy bűnös és lelkiismeretlen terv okozta mutáció gyermekei. A Genom Projekt eredménye.

A nő intett Kistigrisnek, aki óvatosan az előtér szemközti falánál terpeszkedő hatalmas heverőre fektette a törékeny testet. A nagy ősz fej föléje hajolt. Rátette kezét a homlokára, és lehunyta szemeit. Pár perc telt el.

A nő homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg. Sápadtan, összeszorított szájjal koncentrált. Aztán egyszer csak megenyhült a feszült arc. A heverőn fekvő alak kinyitotta szemeit. Mozdult a feje. Réveteg tekintettel próbált körülnézni. Aztán lassan ráfókuszálódott tekintete a felébe hajló arcra. Lassan, fanyarul elmosolyodott: