Milyen érzés magyarnak lenni? Magyarországon magyarnak lenni? Mostanában Magyarországon magyarnak lenni?

Nemrég – rajtam kívül álló okok miatt – kicsit hosszabb idő után ismét haza látogattam! Keleten megismert vendégeket kísértem, kalauzoltam… Nem akárkiket, okos, művelt, intelligens, keleti és nyugati nyelveket ismerő, értő embereket. Sőt, volt a kis csoportunkban egy nyugdíjas professzor is, aki nyugállományba vonulása ellenére még mindig, aktív, egy egyetemen tanít. Nem sokkal idősebb nálam, de sokkal szerencsésebb, nekem ugyanis a magyar állam nem akar „túl korán” és túl egyszerűen nyugdíjat fizetni… Pedig ha tudnák, hogy itt nálam jóval (10-15 évvel) fiatalabbak is vannak, akik már élvezhetik, hogy havonta csenget a postás a megérdemelt járandóságukkal.

De a magyar állam megváltozott: nem szereteti már a munkában megfáradt, a nyomorúságos évek, a nélkülözések, a kommunista diktatúra alatt tapasztalatokat szerzett polgárait. És nem szereti az emigránsokat sem, azokat, akik a legnagyobb európai hazug, Gyurcsány Ferenc tanácsát kényszerűségből „megfogadva” elhagyták, elhagyni kényszerültek magyar hazájukat. Akkor sem szereti őket a magyar állam, ha vendégeket visznek. Vendégeket, látogatókat, megismertetni az egykor szebb napokat megért hazát, segíteni kicsit a nyomorúságban tengődőkön, az ott hagyott, a remélt szép látványokra költött forintokkal. A forintjaink, dollárjaink, euróink persze kellenek/kellettek! A metrólejáratokban például működésképtelen jegykezelő-szerkezetek mellett nevetgélő, bűntetetős BKV alkalmazottak nyilván nem csak önmaguknak, hanem leginkább korrupt, bűnöző főnökeiknek és azok barátainak, elvtársainak is dolgoztak. Mit dolgoztak? Fosztogatták a tapasztalatlan idegent… Ahelyett, hogy útbaigazították, kisegítették volna!

Milyen érzés tehát magyarnak lenni? Múlt század közepén magyarként születve, de más kultúrát, keleti szokásokat, nyelveket, vallást is megismerve újra haza látogatni? Egy idegen földre, egy kifosztott gyarmatra haza megérkezni, haza érkezni? Oda, ahol a boltokban már nincs igazi fehér kenyér, lány kenyér, csak zacskóba csomagolt, adalékanyagokkal, tartósítószerekkel, térfogatnövelőkkel, ízfokozókkal agyonvariált vacak? Ahol a termékek túlnyomó hányada már nem Magyarföldön, hanem valamelyik szomszédos eu-tagállamban készül, ahol az egykor világhíres magyar paprikaőrleménybe izraeli kibucban, vagy, a brazíliai esőerdők tisztásain termett fűszerpaprikát kevernek? Hogy a keletről haza látogató még véletlenül se tudjon eldicsekedni azzal, hogy milyen gyakorlatilag a mindennapokban használatos „hungarikumok” vannak a már rég idegenek kezére játszott boltjaikban.

A keleti kultúra (kultúrák) kutatójaként, a keleten maradt és elfeledett magyarság sorsának, múltjának folyamatos tanulmányozójaként nem győztem szégyenkezni! Mivé lett ez az ország? Hogyan és ugyan minek hívjuk ide a keleti rokonságot? Mi tudunk mi magyarok mutatni, mondani a keleten szokásaikat, régi értékeiket, viseletüket, hitüket máig megőrzött atyafiságnak? Talán a Kurultájonon évente egyszer összegyűlő és lovaikon száguldozó, vagy dagályos beszédeket papírból felolvasó okosságokat? Hogy a látogató a hétköznapi valóságba visszazökkenve aztán elgondolkozzon, hogy ez is csak egy olyan valami, mint a húsvét hétfői locsolkodás volt anno! Kis kollektív örömködés, szárítkozás a napon, aztán ment minden tovább!

Magyarnak lenni, tényleg csak ennyi?