Ó mennyit öltöztettem díszbe szívemet, 
és mennyit vártalak...! 
Szépeket gondoltam felőled; 
egész lényed belengte enyémet. 

Ébredtem, s eszembe jutottál. 
Jártamban-keltemben a szívemben voltál. 
Ha tudnád, ha tudnád, hogy milyen szép voltál! 

Messze jársz már, 
de nem messzebb, mint mindig. 
Én pedig közel, hozzád, 
ki te-vagy, bennem-vagy, s talán nem-te-vagy. 

Csak a csend kell. 
Mert minden, mi több ettől, 
rosszabb. 

Időnként előkeresgélem a rég előkeresgélt, 
rád aggatott szépeket. 
A reményeket, a jókat és a világ-összeomlásokat. 

Olykor álmodom is. 
Álmomban belépsz lelkem kapuján, 
rátalálsz, majd összeölelkezel magamban hordozott 
tenmagaddal. 
Rácsodálkozol szépségére. 
Leülsz mellé, körülpillantsz, és jól érzed magad nálam. 
Én meg csak nézlek titeket. 
Csendben. 
Nem szólok semmit. 
Nem kell. 
Értesz. 

Aztán felébredek.