Van úgy néha, hogy a remény

Két kezét nyújtja felém

De félek megragadni

Mert mi van akkor

Ha a remény

Két kezét, amit nyújtott felém

Előlem magát megtagadja

Ezért van sokszor úgy

Hogy a remény

Amikor két kezét nyújtja felém

Én vagyok, az ki tőle

Magát megtagadja

Ötvenhét éves lettem én

Ajándékul szóljon most e költemény

Virággal jöttem nem karóval

Takargatnivalóm nincs, csak magam

És az is csak takaróval

Nem nézek most hátra, sem előre

Egy boldog pillanattól kapjak új erőre

Hogy cipelni tudjam mindazt, mit rám mért az élet

Hiába súlyos az, mégis csak jó, hogy vagyok, hogy élek

Sokan szeretnek, én legalább is így érzem

Velem együtt sírnak, amikor több sebből vérzem

Hálás vagyok, s mindezért cserébe

Bolondságokat írok nekik, a blogok terébe

E napon vajon mit kívánhat az ember

Teljék meg minden halandó szíve szeretettel

Legyen a jövő szebb, mint a múlt

Kár azon rágódni, ami már kimúlt

Ne tápláljon haragot senki a szívébe’

Minden hamisságnak, legyen immáron vége

S mivel a boldogságot nem írják hosszú óval

Mindenki virággal jöjjön, s ne karóval

Tudom hogy sok az, mit kívánok

Így hát legyen még egy

Sose’ hagyjanak el az álmok

Úgy kerülgetjük a forró kását

Hogy lehetőleg mások ne lássák

Szégyelljük, hogy iszonyún kívánjuk

S félünk, ha mohón befaljuk, utána kihányjuk

Az érzelem manapság nem divat

Mert az a testre, s lélekre kihat

És akit elér a behatás, utána jön a fránya kihatás

Hathatós gyógyszer erre nincs

Pedig ha lenne, az volna ám a kincs

Aztán, mire a kása is kihűl

A kerülgetés vágya is elül

Arcunkra egy fura grimasz kiül

S üresség marad csak itt belül