Szofi 4.

Furcsa csattogó hangra ébredt. - Mi ez? -  ugrott azonnal talpra. - Valami van a lábadon, ami minden lépésedkor csattog, te nem hallod? Anya mondta nekem, hogy az embereknek rossz az orruk meg a fülük, na de ennyire? Na ne félj, majd én megvédelek, hátha nálad maradhatok.

- Megfogom és kicibálom a csattogást, lássuk csak, hová bújtál.

Ahogy óvatosan át akartam lépni a lábtörlőt, a  kiskutya nekiugrott a papucsomnak és morogva elkezdte ráncigálni, alaposan belemélyesztve tűhegyes fogacskáit a sarkamba. Hű te, mi bajod, kiskutya, ez fáj. De mintha meg sem halotta volna, tovább ráncigálta a papucsomat. Na jó, vidd, csak ne harapd már a lábam – léptem ki belőle.

- Add már ide, hadd lássam, hol bujkál ez a furcsa hang. Mi ez a nagy csönd? Megijedtél tőlem, ugye? Biztosan a két műanyag csík alatt húztad meg magad. Akkor sem fogsz ki rajtam.

Nagyon mókásan nézett ki, ahogy lehasalt, belemászott a papucsba és lebirkózta. Annyira pici volt a feje, hogy pont átfért a papucsom pántja alatt, ki is dugta rajta, majd rémült vinnyogásba kezdett.

- Pedig már majdnem megtaláltalak, ha nem dugom be a fejem, nem tudtál volna megfogni, ha tudtam volna, hogy nem férek vissza, au-bau-juj!

Mi a baj kiskutya? - néztem rá nevetve, miközben próbáltam óvatosan lefejteni róla a papucsom pántját.

- Ez így nem ér, megint szégyenben maradtam, már biztos, hogy nem fogsz megtartani. De mit is mondtál? Kiskutya? Hurrá, van nevem, adtál nekem nevet végre, akkor talán mégis te leszel a gazdám?

Minek örül annyira ez az apróság, ennyire örül, hogy kiszabadítottam a papucsból? Csak annyit láttam, hogy szélsebesen odaviharzik Mijuhoz és az anyjához, és valamit ugat nekik.

- Adott nekem nevet, van ám nevem! Én vagyok a Kis. - Ki vagy te? - néztek rá hitetlenkedve a cicák. - Hát a Kis. Előbb mondták, hogy kis kutya. Mivel a kutyát értettem ebből, biztos én lehetek a Kis.

- Jaj, te kis oktondi, mosolyodott el a mama cica, Mijunak is azt mondják, hogy kiscica, mégsem Kis a neve. Biztosan kapsz majd egy szép nevet te is. Menjetek játszani, lassan vacsoraidő lesz, és addigra jó lenne, ha a teraszra érnétek – feküdt vissza a fűbe és fél szemét rajtuk tartva elnyújtózott a füvön.

- Pedig már annyira örültem - szomorodott el újra. - Tessék mondani, mi az a vacsoraidő?

– Hát még ezt sem tudod, szegénykém. Amikor enni kapunk. Az ember beül abba dobozba, amiben hoztak téged is. Elmegy vadászni, és amit sikerül elkapnia, beleteszi egy kör alakú fémes dobozba.

- De hiszen csapnivaló a szaglása és hallása is, akkor meg hogyan tud annyi mindent vadászni?

- Hát azt nem tudom én sem, de mindig teli dobozokkal érkezik haza, aztán amit vadászott nekünk adja. Néha elég furcsa ízű dolgokat is szokott hozni, de mi nem akarjuk megsérteni, ezért inkább megesszük. Ez ilyen egyszerű. Szóval vacsoraidőben a teraszon találkozunk. És azonnal gyertek, hallod, Miju.

- És tessék mondani, máskor itt nem is lehet enni? Dehogynem valami száraz ropogtatnivaló mindig van a tányérban, az udvaron meg találsz vizet.

- Napozhatnék végre nyugodtan?

- Hát hogyne, bocsánat.

- Ja és még valami: ne izgulj, akit ide haza szoktak hozni az emberek, az általában itt is marad. Szerintem téged is meg fognak tartani, ha jól viselkedsz. Fogadj szót nekik. Különben lakik itt egy nagyon öreg kutya velük. Ő már nem lát és nem hall, figyeld, hogy ő mit csinál. Igaz, sokra már nem mész vele, de hátha tanulhatsz tőle. A mi gazdáink nagyon jó emberek, nekünk nem kell vadászni egyáltalán. Hát ehhez tartsd magad. De most már tényleg szeretnék aludni. Sipirc.

- Na gyere, Miju, fussunk! Te, Miju, ti nem is szoktatok kajára vadászni tényleg? És ugatni? Azt se? És ott hátul az a két másik hatalmas kutya? Ők sem? Nem mondod.

- Na gyere már - iramodott meg Miju – fussunk, kergessük meg ezeket a zümmögő kis repülőket, néha sikerül egyet-egyet elkapni, de pocsék ízük van.

Egy darabig kergetőztek, aztán mikor elfáradtak, lefeküdtek a fenyő alá a hűsre. Miju odabújt a kiskutyához.

- Nem fogjuk lekésni a vacsora micsodát? – kérdezte a kiskutya. Nem, majd anya úgyis felébreszt, legalábbis remélem. – Biztos? – Igen.