Szofi 3.

Kutyaugatásra ébredt, megszűnt a rázkódás és hullámzás körülötte, megcsapta az idegen kutyák szaga, ahogy kinyílt a doboz ajtaja. Az ember magához ölelte, és valamit beszélt hozzá, úgy érezte a hangjából, hogy nyugtatni próbálja. Egy házat látott maga előtt, a kerítésen furcsa négylábú szőrmókok ültek.

- De jó, hiszen régebben anyával is ilyen helyen laktunk. Szabadság, hurrá! Mumumu - ugatott cérnahangon.

 - De a szagok teljesen másak. Szippantok egy jó mélyet a levegőből, hú itt mindenhol szőrmókszag van. Te jószagú rezeda, de sokan vagytok, csak maradjatok, ahol vagytok, belőlem nem esztek, halljátok, el innen, ne gyertek közelebb - toporzékolt. - Mu-mu-mu.  Te meg, légy szíves, ne rakj le földre, nem látod, milyen sokan vannak, ezek megesznek engem reggelire. Segítség, nem hallod?

Gyere, noszogattam kis védencemet, aki döbbenten ugatott a cicáim láttán. És ekkor végszóra rázendített az udvar hátuljából a két másik kutyánk is. Na még csak az hiányzik, hogy az ugatás miatt a szomszédokkal kelljen veszekedni. Gyorsan felkaptam a kiskutyát és beszaladtam vele az udvarba. Letettem a teraszra. Rögtön a vizesedényhez rohant és mohón inni kezdett. Ez a röpke kis idő elég volt arra, hogy a cicáim körbevegyék és szagolgatni kezdjék, volt, aki kedvesen félrevonult, látva, hogy mennyire fél, volt, aki fújt rá, megmutatva karmait.

- Én csak egy kicsit nem figyelek oda és ti már rögtön rám rontotok? Ja, azért szagolgattok, hogy ki vagyok én? És hogy-hogy mi a nevem? Nekem olyan nincs. Mert nektek van? Igen kutya vagyok. Miért vagyok ilyen apró? De hisz köztetek is van egy ilyen aprócska, mint én, ott fut ni. Akkor most megesztek, mert kicsi vagyok? Nem? Az jó, akkor a nagy vörös miért mutogatja karmait meg fúj rám? Kik vagytok ti egyáltalán? Ti vagytok a cicák? Tényleg? Anyukám már mesélt rólatok. Akkor most már mehetek játszani az apró cicával? Ő, az aprócska Miju? Igen, ha lesz nevem, majd megmondom én is. És kitől kell olyan izét, nevet vagy mit kapni? A gazditól? És ki az? Hú, ezt túléltem…

Bár nem mindenkinél vagyok jó. De a többiek milyen rendesek voltak velem, csak ez a nagydarab vörös utál, pedig még nem is ismerjük egymást, biztosan lakik a bundájában valaki, attól ilyen kiállhatatlan, a menhelyen is volt egy ilyen. Állítólag balhás vagy bolhás volt, vagy minek nevezték a bundalakót. Ha megnövök, vöröske, az biztos, majd jól meghúzom a szép, hosszú, méltóságteljes farkad a kedves fogadtatásért. Habár lehet, hogy mégsem, mert anya mesélt nekem arról, milyen veszélyes a macskák karma meg hogy sötétben is látnak.

Miju odarohant hozzá, megszagolgatta és oldalba bökte, hívta játszani, egy labdát kezdtek el kergetni a teraszon nagy egyetértésben. Mosolyogva néztem őket.

A cicák a nagy melegben elnyújtózva lustálkodtak.

- Juj, hova is kellene pisilnem, hogy senki se vágjon pofán? - s miközben ezen törte aprócska a fejét, vékonyka csík kezdett alóla lefelé szivárogni a lépcsőn.

Gyorsan felkaptam és letettem a fűre. Na igen a kiskutyák eresztenek alul is, felül is - jutott eszembe.

Örökmozgó Miju cicám 8 hete minden öntudatával és bátorságával ráugrott a kiskutya hátára. Jó ideig rohangáltak, birkóztak önfeledten a  kertben.

Az egyik cica, akit anyának nevezett kis barátja, le nem vette a szemét róluk.

- De jó neked, irigykedett, téged mindig figyel a mamád, mikor játszol. – Igen, de ez engem nem zavar, mindig így szokta. - De engem annál jobban, pofozkodni is szokott? És engem sem fog bántani, ha most odafutok hozzá? - Csókolom, én vagyok Miju új barátja, tessék megszagolni bátran, tartom a fenekem és nem futok el. - Szia, már megszagoltalak az előbb, menj játszani!

- Ti nem így ismerkedtek?- nézett rá Mijura csodálkozva. – Azt nem tudom, mi hogyan ismerkedünk, én még nem ismerkedtem senkivel. Én ide születtem és kész.  Odanézz, ott egy lepke, kapjuk el!

- Nagyon elfáradtam, jó lenne egy kicsit aludni, meg szomjas is vagyok. Nem tudok visszamászni a teraszra, mindig visszagurulok, au-bau-juj.

Ijedten dugtam ki a fejem, hogy mi a csuda történhetett az aprósággal. Láttam, ahogy próbálja magát visszaküzdeni a teraszra és mindig visszagurul, nevetve kérdeztem tőle, mit szeretne. 

- Hát ez egyáltalán nem vicces, innék, a vizesedény meg ott van fönn. 

Kerestem pár darab téglát, és letettem a terasz mellé, hogy legközelebb fel tudjon mászni a kiskutya. Némi noszogatás és biztatás után rá is jött, hogyan használhatja az alkalmi lépcsőt. Ismét mohón ivott. Aztán megágyazott magának a lábtörlőn.

- Vajon ez lehet az az otthon, amiről meséltek nekem? Vajon a négy ember közül melyik lehet a gazda? Mi az a név? A menhelyen a nagyobb, öregebb kutyák meséltek nekem arról, régen ők sem ott laktak. Valami otthonról meg gazdáról, meg arról, nem értik, mi rosszat tettek, hogy az emberük behozta őket a menhelyre és többé nem láthatták. Csak tudnám, hogyan is kellene viselkednem ahhoz, hogy ne kerüljek vissza a sötét rácsos valamibe…