Egy fenyőforgácsillatú kennelben láttam meg először, két testvérével együtt bámészkodott kifelé a rácsokon, egy darabig figyelték, mi történik odakinn, majd az első hangos kutyaugatásra riadtan bújtak össze. Többször is elmentem mellettük, láttam a félelmet  és a reményt  a szemükben, hogy talán előbukkan az anyjuk, vakkant és hazaviszi innen őket. Eredetileg kilencen voltak, aztán emberek jöttek, beszéltek hozzájuk, megsimogatták, kézbe vették őket, majd visszakerültek a helyükre, de egy-egy testvérük ilyenkor mindig eltűnt. Vajon hová tűnhettek a többiek, talán anya őket már rég hazavitte, talán én már nem is kellek neki, mert a tesóim nagyobbak és erősebbek voltak, csak mi, a 3 kisebb maradtunk már, kesergett – és bepárásodtak apró gombszemei, ahogy anyjára gondolt, szőrének illatos melegére.

Összerázkódott, fázott pedig odakinn tombolt a nyári hőség.
Te meg mit bámulsz? – emelte fel erőtlenül a fejét a testvére hátáról. Te is meg akarsz fogdosni, simogatsz egy kicsit, aztán visszaraksz? Vagy talán most végre visszakerülhetek anyához?

Beléptem a kennelbe, és vártam, hogy melyik kiskutya fog először hozzám jönni. Természetesen mindhárman rám rontottak érdeklődve, megszaglásztak. Aztán ketten visszafeküdtek a forgácsba. Csak ő, a kis aprócska fekete foltos csóválta erőtlenül a farkát és nézett rám kíváncsian a szomorú szemével.
Na, vigyél már anyához, menjünk, lépett egyet türelmetlenül felém. Aztán összerázkódott, remegni kezdett. Ijedten kérdeztem, hogy mi baja. Valami enyhe gyomorfertőzés válaszolták.
A testét hol forróság, hol valami jéghideg borzongás gyötörte, fájt a pocakja. Ó, ha anya megnyaldosná, az biztosan segítene, gondolt ismét vágyakozva az anyjára. Segíthetnél, nézett fel szinte könyörögve.
Magamhoz öleltem a remegő kis testét, és simogatni kezdtem. Kivittem a napfényre, hátha csak fázik. A remegés csak nem akart abbamaradni.
Mi ez itt, hú de erős itt a fény, ne tarts úgy, hogy semmit sem látok, és miért hoztál ide? Mi ez a sok ember idekint? És mik ezek a villogó fények? Jaj de fázom, közelebb bújok az emberhez, aki a kezében tart, bár annyiféle illat van rajta, más kutyák szaga, akik hatalmasak és félelmetesek... És annyira fáradt is vagyok, nem bírom már nyitva tartani a szemem...
Aprócska buksiját a kezemre hajtotta, és mély álomba merült, miközben folyamatosan reszketett. Kaptam gyógyszert, amit be kell adni neki. Először csak ideiglenesen akartam hazavinni, míg meggyógyul, aztán amikor a kezemre hajtotta remegő kis fejét, már tudtam, hogy részemről szó sincs ideiglenes hazavitelről én őt örökre akarom.
Közben megérkezett a férjem, és kíváncsian kérdezte, hogy mit hozok a törülközőbe takargatva. Amikor meglátta aprócska, egy kiló harminc dekás kis védencemet, mosolyra húzódott a szája, és annyit kérdezett: ugye ő végleg a miénk? Majd aggódva nézte, ahogy rázkódik a kis teste a törülközőben. Hívjuk fel az állatorvost, mutassuk meg neki, javasolta.