Előre jöttem a színpad szélére. Előttem a zenekari árok mélysége. Apró lámpások világítják meg a kottákat, és a zenészek izzadt arcát. Nézem a szemüket, de nem látnak engem, saját magukkal vannak elfoglalva ők is. Akárcsak én. Teltház van. Tapsvihar. A nézők felállva ujjonganak. Hajlongok, tekintetem összevissza ugrál, végül is valahová nézni kell. Becsukom a szemem, de így sem látok többet. Aztán mégis megpillantom az első sorban a két üres széket, amit a legkevésbé akartam látni. - Nem jött el! Nem is nagyon számítottam másra, de fáj kicsit. Csak egy pillanatra, mert a vastaps betölti a szívemben a hiányt, magával ragad a fény, a tudat, hogy nagyszerű voltam megint, ezrek jöttek el engem látni. A frakkom jól áll, négy kilót fogytam, jól mutatok holnap a címlapot, és most nem jut az eszembe, de anyám kivágja holnap az újságból a képemet, és elteszi. Ő egyedül. A tapsvihar csitul, itt ott még tétova kísérlet a folytatásra, aztán elhal, a székek zörgése hallatszik, tompa zsivaj, aztán a csönd. Csak én hallom a csöndet, nem hallok mást. A kulisszák mögött ott a nyüzsgés, a munkazaj, de az nem az enyém. Nem is hallom már, megszoktam. Csak a csöndet hallom. A csöndet kívül és belül. Pezsgőpukkanás. Ezt ismerem. Poharakat hoznak, koccintunk, iszom, ölelgetnek, szorongatják a kezem. És van aki a szemembe néz közben. - Hihetetlen volt – lihegik néha erőltetetten, de ez jó. A szemeket nézem, a szemek tükrök, a tükrökben magamat látom. A tükrök fontosak, a tükrök a valóság. Hihetetlen vagyok. Vacsorázni hívnak, bankett, fogadás, nyüzsgés. Újabb szemek, újabb tükrök. Rohan az idő. Még kicsit kártyázunk is, nyerek, teljes, hiánytalan a siker. Valóban hihetetlen vagyok. Otthon óvatosan nyitom az ajtót, alszanak. Figyelmes ember vagyok. Az ebédlőben diszkréten világít az állólámpa. Nem kell botorkálnom. A feleségem is figyelmes asszony. Az asztalon két érintetlen teríték, a hűtőben – nyilván – érintetlen vacsora. Várt. Ismerem, ezt csinálja mindig. Vár. Két órát, hármat, hajnalig. Talán reménykedett is, talán sírt, kicsit, aztán aludni ment egyedül. Hazajöhettem volna… Persze. Ő pedig eljöhetett volna a gyerekkel… Ez a két volna az életünk.