Előre jöttem a színpad szélére. Előttem a zenekari árok mélysége. Apró lámpások világítják meg a kottákat, és a zenészek izzadt arcát. Nézem a szemüket, de nem látnak engem, saját magukkal vannak elfoglalva ők is. Akárcsak én. Teltház van. Tapsvihar. A nézők felállva ujjonganak. Hajlongok, tekintetem összevissza ugrál, végül is valahová nézni kell. Becsukom a szemem, de így sem látok többet. Aztán mégis megpillantom az első sorban a két üres széket, amit a legkevésbé akartam látni.

Mottó: a szeretet nem érzelem, hanem döntés.

 

Szeretni jó! Jó érzés. Amikor betölt a szeretet, akkor szebben süt a nap, ízesebb az étel, mámorítóak az illatok, csodálatos a világ. Minden és mindenki szép, még a jövő is. Nagyszerűek a kilátások, hiszen mi rossz történhetne, amikor betölt a szeretet. Szeretni nehéz! Néha. Amikor elpattan, vagy csak túlfeszül egy-egy húr. Amikor egész éjjel bömböl a gyerek. Amikor követelőzővé torzul az arca, és eltorzul a tiéd is.

 

A bolt tele volt mindenféle aprócseprő, ismeretlen rendeltetésű dologgal.

–        Ez mi? – kérdezte az asszony.

–        Etetőkosár.

–        És mire jó?

–        Teletöltik kukoricával és bedobják a vízbe. Odaszoknak a halak.

–        És ez?

–        Ez is etetőkosár – hangzott a felelet.

–        Az nem lehet – jelentette ki határozottan az asszony. – Hiszen nem is hasonlítanak