Előre jöttem a színpad szélére. Előttem a zenekari árok mélysége. Apró lámpások világítják meg a kottákat, és a zenészek izzadt arcát. Nézem a szemüket, de nem látnak engem, saját magukkal vannak elfoglalva ők is. Akárcsak én. Teltház van. Tapsvihar. A nézők felállva ujjonganak. Hajlongok, tekintetem összevissza ugrál, végül is valahová nézni kell. Becsukom a szemem, de így sem látok többet. Aztán mégis megpillantom az első sorban a két üres széket, amit a legkevésbé akartam látni.