Emeljük magasra a gyermekeinket

(Ki az igazi magyar?)

"Ezek közül az emberek közül, ebből a gonosz nemzedékből nem látja meg egy sem azt a szép földet, amelyet atyáitoknak esküvel ígértem!"

(5Mózes 1: 35)

Újságot olvastam, hogy tájékozódjam némiképp a magyarok cselekedeteiről, történeteiről, viszonyairól napjainkban. Nehezen ismertem ki magam, még kevésbé tudtam eldönteni kinek is van igaza. Gondolkoztam, törtem a fejem a sok-sok okos, logikus, gyakran indulatos és elkötelezett véleményt olvasva. Magyarok szóltak magyarokról. Vajon kinek lehet igaza? Annak vajon, akit támadnak vagy annak, aki támad? Annak, aki szid vagy annak, akit szidnak? Annak-e, aki jön, vagy annak, aki megy?

Az egyikről kiderült, hogy hazug, a másikról, hogy gyáva, a harmadik álszent, a negyedik tolvaj, az ötödik áruló. A szerepek ráadásul cserélődtek. A vélemények, esetek alapján senki sem tűnt nagyobb ellenségnek, mint egyik magyar a másiknak. Senkire nem támadt senki elszántabban, élesebben, több szenvedéllyel, több gyűlölettel, mint egyik magyar a másikra.

Talán rossz újságot olvastam? Meglehet. Zsongott a fejemben a sok feldolgozhatatlan információ. Kezdtem magamat rosszul érezni. Igazán rosszul. Ráébredtem, hogy nem tudok dönteni, ki a jó és ki a rossz? Ki az igaz és ki hamis? Keserű lettem és ingerült. Ki a jó magyar?

Hirtelen döbbentem rá, hogy nem is akarok dönteni, nem az én tisztem. És akkor egy pillanat alatt megnyugodtam. Én ugyanis nem vagyok jó. Sok hibám van és bűnöm is temérdek. Több mint öt évtized és a számtalan alkalom során nyom nélkül tűnt el az ártatlanságom. Van, aki megbocsátott, van, aki nem. Van, amit jóvátettem, van, amit nem. Ha Isten hosszú életet ád, talán sikerül jóvátennem mindet. Az is lehet, hogy nem. Ha valaki követ akar vetni rám, lehet, jogosan teszi. Ha vádolni akar, lehet, igaza van. Nem vagyok elég jó. Én nem ítélkezhetek. Nincs jogom más hibáival, más bűneivel, gyarlóságával törődni. Nem is teszem. Ha szükséges, megteszik, lám, helyettem (is) mások. Emiatt tehát aggódnom fölösleges.

És ez a fölismerés szabaddá tett. Csinálhatok valami mást. Tán még valami hasznos is telik tőlem. Ki tudja?

Én ugyan már elrontottam, nekem már végem. Mehetek vissza a pusztába. Nem leszek egyedül, az én nemzedékem gonosz nemzedék (az újság szerint), jönnek velem éppen elegen. Van-e akkora pusztaság vajon, ahol elfér ennyi sok megromlott magyar? És ott mi lesz majd velünk? Tiporjuk, tapossuk egymást, amíg csak bírjuk szusszal, amíg marad bár kettő: egy, aki adja és egy, aki állja?

És ha megbékélnénk egymással? Futó gondolat volt, hamar beláttam, csak a gyávaság beszél belőlem vagy a megalkuvó természetem. Elvetettem gyorsan.

És az Ígéret Földjével mi lesz? Lesz-e ott magyar valaha? Meglátja-e majd közülünk valaki?

Álljunk meg egy szóra, alkut ajánlanék! Nekem négy gyermekem van. Tiporjuk egymást, ha kell, küzdjünk, harcoljunk, verekedjünk, ha muszáj, de ne bántsuk a gyerekeinket! Se a sajátunkat, se egymásét.

Ne bántsák, kérem az én négy gyermekemet, én sem bántom az Önökét, megígérem.

Talán elfogult vagyok, talán önző is: én nagyon szeretem az én gyerekeimet. Megtennék értük bármit. És féltem őket, és óvom. És azt szeretném, ha szabadok és boldogok lennének, ha fölnőnek. És azt szeretném, ha egészségesek lennének és tiszták, és békében élnének és szeretetben. Hiszen az én gyerekeim.

És ki akarom emelni őket a porból, a sárból, és ha tehetem, fölemelem őket magasra, minél magasabbra, hogy lássanak el messzire, messzebbre, mint ahová valaha én elláttam, vagy ellátok most innen, ahol vagyok.

Fölemelem őket magasra, hogy érezzék a szabadságot, a nagyságot, az erőt.

Fölemelem őket magasra, hogy senki se tiporhassa el őket. Fölemelem őket magasra, hogy észrevehessék a lehetőségeiket, hogy észrevehessék és elhiggyék: az Ígéret Földje lakható ország, csak innét ahonnét mi nézzük most, és ahogyan mi nézzük, most tűnik sivár sivatagnak.

És ahogy fölemelem őket, fölnézek rájuk, és ahogyan fölnézek, észreveszem, hogy nincsenek egyedül. Kezek erdejét látom, amint magasba emelnek milliónyi gyermeket, hiszen ők a mi gyerekeink.

"És az országban végre elcsitult a harc."

(Józsué 11: 23)