1822. július 8-án egy Ariel nevű kis vitorlás hajó az Adriai-tengerből kiszögellő speziai öbölben szélviharba került, felfordult, s mind a négy utasa vízbe fulladt. Az egyik Shelley volt, a költő. Nem érte meg 30. születésnapját. Holttestét a hullámok négy nap múlva vetették partra. Jó barátja, az akkor már világhíres Byron a közelben lakott, ő rendezte meg a temetést. Ókori mintára a tengerparton máglyát emeltetett, a felcsapó lángok előtt búcsúztatta a jó barátot, akiről első találkozásukkor már felismerte, hogy egyenrangú társa a lázadás indulatában is, a szépség mámorában is. A hamvakat azután a tenger hullámaiba szórta. Ez is római szokás volt. — Shelleyt azután az egymásra következő olvasó és kritikus nemzedékek vallották és vallják Byronnal és a náluk is fiatalabban halt barátjukkal, Keatsszel együtt az angol romantika három legnagyobb költőjének. Az pedig furcsán jelképes, hogy éppen egy Ariel nevű hajó pusztulásánál lelte halálát, hiszen őt már olykor életében is Arielhez, a Vihar jóságos és jótékony lebegő tündéréhez hasonlították. Hiszen személyes modora és bravúros verselése, játékosság és magasztosság összhangja személyében és művészetében mindig az angyali vagy tündéri jelzőket társította hozzá életében is, még inkább halálától fogva.

Valójában élete és életműve ellentétek, ellentmondások szakadatlan láncolata. Ősi arisztokrata és dúsgazdag család fia volt, de nem igényelte sem az előkelőséget, sem a gazdagságot. Első nyilvánosságra hozott műve egyetemista korában egy röpirat volt az ateizmus szükségszerűségéről. Ezért kicsapták minden oktatási intézményből, később nem kisebb pátosszal hitet tesz a lét misztikus szemlélete és az örökkévaló Isten mellett. Addig azonban még számos botránya keltett feltűnést. Részvéte egészével fordult a szegények, a kisemmizettek felé. Kora ifjúságától mindvégig nem csak általában lázadó, de kifejezetten lázító, a parasztokat és ipari munkásokat harci tettekre buzdító költeményeket írt. Ezek azóta is a mozgalmi költészet legszebb, legzeneibb, legszemléletesebb darabjai. Közben azonban távol maradt a kor utópista szocialista szervezeteitől. A tevékeny forradalmi szándékúak tetszéssel olvasták, olykor meg is zenésítették lázító „dalai"-t, de őt magát ábrándozó anarchistának mondották. S ebben igazuk is volt. — Családja, túl előkelő rokonsága természetesen ugyanúgy felháborodott ifjúkori ateizmusán, mint lázító hangú versein, igazi anarchista barátain. A végső szakítás hamarosan be is következett. 19 éves korában feleségül vette a 16 éves Harriet Westbrookot, egy londoni kocsmáros leányát. Ezt a rangon aluli nősülést sehogy se viselhette el akkoriban egy angol arisztokrata család. Látni sem akarták a hozzájuk nem illő feleséget, Shelleyt az apja a rangból és a vagyonból kitagadta, ezt hírlap útján is közhírré tették. — Ez az ifjú és egyelőre nagyon szerelmes házastársakat egyáltalán nem zavarta. Harriet apja amolyan jómódú kispolgár volt. A botrány híre széles körökben tette látogatottá kocsmáját. Az újságok pedig szívesen látták és jól honorálták a botrányos hírű fiatal költő új verseit. Shelley pedig igazi istenáldotta lírikus volt, áradt belőle az érzelem és a filozófusokon edzett gondolat. Az angol felvilágosodás — különösen Hume és Locke — gondolatvilága, és az ezt kiteljesítő francia felvilágosodás — elsősorban Voltaire — szelleme igényesen filozofikussá erősítette ezt a szélsőségeiben, szenvedélyességében a romantika legmagasabb rendű költészetét. És eredetileg is árnyalt formavilága szinte költeményről költeményre csiszoltabb, a rímek és ritmusok formabravúrja lett. Shelleyt lehet a leglátványosabb barátnál, Byronnál is nagyobb költőnek tartani (olykor szokták is), lehet üres formajátékosnak mondani (olykor ezt is szokták), lehet (tévesen) mozgalmi költőnek hinni, lehet (szintén tévesen) az értelmes gondolkodás anarchista megzavarójának hinni — de az bizonyos, hogy kezdettől mindmáig az angol költészetnek ő a legzeneibb hatású verselője.

Kezdetben lángolóan boldog volt a házasság, Harriet hamarosan két leányt is szült. Költészete egyre jobban érdekelte az újságokat és folyóiratokat és ezek körében a már tekintélyes írókat is. Így került az irodalmi körökben nagy hatású William Godwin barátai közé. Godwin kálvinista papnak indult, filozófus és író lett. A francia felvilágosodás hatására eljutott az Istent feltételező, de vallás nélküli deizmushoz. Ez szembeállította a vallásosokkal a vallás elvetése miatt, és ugyanígy a hitetlenekkel Isten feltételezése miatt. Alighanem ő irányította Shelleyt is az ateizmusból Voltaire deizmusa felé. Az író Godwin pedig az angol romantika kezdeményezője és ösztönzője lett. Hatása a költészetben nyomot hagyott Byronon, Shelleyn és Keatsen, a szépprózában Walter Scotton, Bulweren és követőiken. Örömmel fogadta körébe Shelleyt, és ezzel következett be a nagy fordulat a költő életében. Godwin leánya, Mary 17 éves volt: szép is, okos is, elszánt is. Apja a világszabadság ábrándozója, anyja a nőmozgalom, a női egyenjogúság egyik előharcosa. A költő és az író-filozófus leánya első látásra egymásba szerettek. Alig egy hónapja ismerték egymást, amikor elszöktek, meg sem álltak Svájcig. Shelley ott írta meg levélben feleségének, hogy el kell válniuk, mert ő mást vesz feleségül. Csak később tudták meg, hogy Harriet öngyilkos lett. Addigra ott, a magas hegyek között összebarátkoztak Byronnal, aki ekkor már végleg elhagyta Angliát képmutatásával és álszenteskedéseivel együtt. Ez a barátság Shelley haláláig zavartalan volt. Byron nagy híre, nagy vagyona, pártfogó barátsága elősegítette, hogy az otthon már híresedni kezdő Shelley hamarosan szintén világhírűvé váljék. De most Harriet halálhírére hazasiettek, magukhoz akarták venni a két kislányt. Közben már Mary is szült egy leánygyermeket. A hatóságok azonban aggályosnak vélték, hogy a gyermekek a rossz hírű párnál nevelkedjenek. Az ügy bíróság elé került, és ott is elutasították a kérelmet. Shelley erkölcsileg, politikailag egyaránt gyanús alak volt. Megbízhatóbbnak vélték, ha az árvák a szolid kocsmáros nagyapánál nevelkednek. Erre Shelley és Mary elrabolta a két kislányt. Aludni odafektették Mary újszülött kislánya mellé. Erre következett a családi tragédia. Egy váratlan járvány elragadta mind a három kisgyermeket. Nemcsak az apa, hanem Mary is úgy gyászolta őket, mint saját szülötteit. Ezután ők is hátat fordítottak Angliának. Mentek vissza Svájcba, majd onnét Byron javaslatára együtt utaztak végső hazájukba, Olaszországba. (Byron is csak élete legvégén ment meghalni egy idegen nép szabadságáért.)

A már eléggé ismert és máris jó költő itt emelkedett nagy költővé. Itt jöttek létre elbeszélő költeményei és drámái. Nyilván Byron színpompás költészete is ösztönözte. Byron azonban — bármilyen lírával, egyedi érzelmekkel telt elbeszélő költeményeket, bármilyen költői drámákat írt — alapjában romantikus elbeszélő és romantikus szenvedélyű drámaköltő volt. Shelley pedig minden műfajban lírikus. Legnevezetesebb elbeszélő költeménye, az „Alastor" egy művészi fejlődés lélektani folyamata, valójában lírai vallomás saját tudatának érzelemmódosulásáról. Két híres drámai költeménye, „A megszabadított Prométheusz" és a „Hellas" bár valóban drámai formában épült fel, nemcsak előadhatatlan, hanem mondanivalójuk is lírai és filozófiai vallomás. Gyönyörű olvasmányok ezek, kórusrészletei szavalásra, szavalókórusra is alkalmasak, de nem olyan színjátékok, amelyeknek drámai cselekménye volna. Nagyon is beletartoznak költőjük életművébe, de ez az életmű velük együtt egy óriási szerelmi, filozófiai, politikai líraáradat.

Svájcban évekig hol egymás mellett, hogy egymás közelében éltek. Megismerték közben személyesen is a tüdővészével Itáliában haldokló John Keatset, tanúi és elsiratói voltak korai halálának. Közben együtt figyelték a történelem és benne az irodalom alakulását. Egy ízben rákaptak erre a műfajra, amit angolul „gothic novel"-nak neveztek. Ezek általában középkori rejtelmes várkastélyokban játszódnak. Magyarán „rémregények"-nek vagy nemzetközi nyelven „horror"-nak szokás nevezni. Akkor is divat volt, tehát ok is olvasták és jót mulattak ostobaságaikon. Byron ötlete volt, hogy próbálják meg, írjanak egy rémregény-paródiát. Mindhárman — Byron, Shelley és Mary Shelley — külön-külön leültek „gótikus regény"-t, illetve a műfajnak valami mulatságos torzképét megfogalmazni. A kitűnő fantáziájú és igen jó humorú Mary ekkor néhány nap alatt megírta a „Frankenstein"-t. Azt hitte, hogy paródiát ír, de Byron azonnal felismerte, hogy ez valódibb a valódiaknál. Nagyon jól mulatott a túl jól sikerült rémtörténeten. Azt javasolta Marynek, hogy ne árulja el a szándékot: paródiát akart írni. A kiadó pedig azonnal elhitte, hogy valódi krimi, méghozzá rémesebb, mint a legtöbb borzalomtörténet. Amit ok sem gondoltak: hamarosan világsiker volt. Közel két évszázad óta nagyobb példányszámban jelent meg és fogyott el, mint a klasszikus férj, Shelley összes művei. És utána Mary Shelley írhatott érdekes könyveket, hírben, sikerben meg se közelítették Frankenstein karrierjét.

A költői fő műnek szánt, valóban nagy alkotás, a Prométheusz-dráma is csak az irodalmi ínyencek olvasmánya volt és maradt. — Aiszkhülosz klasszikus tragédiája, „A leláncolt Prométheusz" egy elveszett tetralógia megmaradt második részlete. Tudjuk — ismerve a drámaköltő vázlatát —, hogy a harmadik részben az alvilágra kárhoztatott Prométheusz bölcsen kiegyezik Zeusszal úgy, hogy a főhatalom Zeuszé marad, de a tűz mégis az emberek boldogító tulajdonába kerül. — Az anarchista Shelley már korábban is rossz véleménnyel volt Aiszkhüloszról is, hőséről is, hogy végül is kiegyezett a hatalommal. Valójában Aiszkhülosz és Prométheusz okosabb, reálpolitikusabb, mint a gyakorlattól idegen, anarchista költő. Aiszkhülosz nagyszerű alkotása magasztos, de reális tükrözése a politikai életnek. Shelley ennek ellendrámáját akarta megírni. Ebben az egész világmindenség, a természet az e világra ítélt Prométheusz mellé áll. Megbuktatják az Olümposz urát és az alvilágba, vagyis a halálba küldött szabadsághős titán diadalmasan támad fel. Ez se nem realitás, se nem dráma. De gyönyörű olvasmány, ugyanúgy, mint költőjének szerelmi, mozgalmi és filozófiai költeményei.

Forrás: http://www.literatura.hu