Reményik Sándornak

Az idő vándoraként

Az idő vándoraként , 
mégis Földhöz láncolva
elszabadult csikó nyakába kapaszkodva.
Gondolataidra messziről hajolva, 
mentettem magamévá, mi belőled
engem menthetett,
s két kezünk mint ki csontig ölel ,
velőig azonost, 
úgy vagy enyém az időtlenségben.
S Én, ki felismertelek!
Te, hogy ne ismertél volna fel engemet?
Réges rég ott az időtlenség felett 
hol megszenteltél , s én megszenteltelek.
És akkor amikor fölém hajolva,
csókokat loptál a szomjazó szóra?
Vagy mikor Népednek általam üzentél?
Akkor ki voltam én neked?
Mikor nem a jövőbe,
de a múltba sírtad hiányomat
pedig életté sarjadva már megérkeztem
hozzád? 
Senki nem szeretett még úgy,
mint Te szerettél, s szeretsz
ma is,
a csontomig hatolva,
a velőig ugyan azt.