Reményik Sándornak

Égbe írt üzenet

Mély éj sötétjében, mikor a homály oly sűrű 
mint az érted összepréselődött időkerék magja...... 
melyről leszakadó tengelye s csavarja utána röppen...
s belehasít sipítva új talajába magával hozva utasait
már úgy hallak....
Nem fülelve oda egyből mit préselt belé a láthatatlan 
csak úgy lassacskán vajúdom , avatva.
Szólnom ahogy Te tetted értünk!
S mikor először ült szívemre a konok kérlelhetetlen
Igazság.......
Akkor tudtam csak nem létezik rabság annak ki örök, 
s visszhangot akar.
Te és én és megannyi társunk az Élet viharából
kiszakítva táncol az öröklét Ígéretében. 
S abból a dalból mit a szíved szavából hall'sz kicsengeni
ott prófétálod meg hogy újra visszatérünk!
Mert ha nem az fájna Nekem, mi neked fáj,
s ha nem ugyan arra a partra vetne a hullám, ahonnan
még meghallhatom mit dalod nekünk üzent,
akkor nem létezne sem tenger, sem part.
S nem létezne az Örökké tart......
melyből fogantunk, s fogantál!
Az a Tenger ott, egy fenséges Tó.
Egy el nem fogyó soha, és el nem apadó.
Élet bárkájának örökséget hordozó, 
s időnek vas fogán soha el nem porladó!
Élet szeretet!
Mert abból üzensz.
Abból sírsz, 
és abból nevetsz felém,
mikor nevetsz!
És igaz,

Ölellek amíg csak élek.
Társa vagy testvéreiddel az időtlenségnek!
Én Barátom!