Ha...

Ha egyszer valóban megszólítana,
ki folyton mások tollából köszön.
Talán akkor szabadulna a 
a régen elzárva sínylődő öröm. 
Arcok mögé nem kellene néznem,
csak sarkig kitárt szívvel zenélnem
s mi magánynak indult
társas létté válna
s feloldódna a csend mámorába...
hisz oda vágyik mióta él.
De jaj rebben az elme.
Csalfa szemekre nem igéz szerelmet.
s Szó is mint őz riadtan iszkol.
Mi marad a vágyainkból ha 
nem az az Ítész, ki maga is csendben él.