Csukás István versére:

Látom ajkadat....

Látom ajkadat,
Mikor halvány mosolyod 
mélyéből fakadt Ős- tudatod,
megbocsátón, 
ifjúi tűzzel, mélység lángjaiból 
felparázslik! 
S bár szerelmét becsüli Öröknek,
mégis legyőzné őt kételkedéssel.
Halovány márvány vállait,
holdnak peremére fektetné
jég-kéknek.....
mégsem tűrve meg,
hogy mások sebezzék. 
Lágy hajlatain megpihenve,
még feljebb repítené... 
s árnyékát követve 
csendes könnyével felmelegítve, 
bánata dalában elidőzne..... 
Hűs melléről élet vízét
parázsló szemei fényével inná...
Nem megfagyasztva felleget,
de saját könnyének ízéből itatná,
S mielőtt hullni érne, csókjával betakarná,
egyetlen öleléssé csitítva érte
a szunnyadó szerelmeket.