Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Elfelejtettem a jelszavam 

Nem vagy belépve

Ez a funkció csak regisztrált tagoknak elérhető. Csatlakozz most a Networkhöz vagy ha már tag vagy, lépj be itt:

Green Velvet - Zöld bársony

 

4.

- Nico! - szól utánam, mire megtorpanok. A kezem már rég a kilincsen pihen. - Remek kis játékszer voltál, kár érted... - mondja gúnnyal teli hangon. Igaza van. Évekig a játékszere voltam. Akaratom ellenére is úgy irányított, ahogy akart, miközben én végig azt hittem, most én vagyok nyeregben. Nem szólok semmit. Kilépek az irodából, és elindulok a tánctér felé. Ma is rengetegen vannak lent, mint mindig.

Elvegyülök a tömegben, és nem törődve senkivel adom át magam a zenének. Sok emberrel táncolok, és iszok is. Nézelődöm, majd ahogy az alkohol hatni kezd úgy oldódok fel én is egyre jobban, és azonnal rávetem magam az első utamba kerülő pasira. Egy tablettát nyújt felém, én pedig nem nézem mi az, csak elveszem tőle, és már nyelem is lefele. Minden bizonnyal valami jól menő diszkódrog. Extasy, speed... édes mindegy. A lényeg, hogy hasson, és ez most elég hamar be is következik. Mindenhol arcok, izmos felsőtestek. Jól érzem magam. Ez az én helyem. Itt a tömegben, a kalandot, az élvezetet keresve.

Egy újabb partner, egy újabb tabletta. Megszűnik minden körülöttem. Csak én vagyok. Üres a tánctér, de nem törődöm most ezzel. A zene irányít, és a drog. Egy alak lép elém, s én újra a tömegben találom magam hirtelen. Olyan ismerős az arca... Rám mosolyog. Gúnnyal teli vigyor ez. Derekam átkarolva mar rá ajkaimra, majd kezd el vonszolni valamerre. Talán a sötétszobába, talán az utcára, nem tudom, de már ez sem érdekel.

Egy már ismerős ajtó nyílik meg előttem, s ekkor döbbenek rá, hogy végig Chiaki volt mellettem. Hát ennyi. A sorsom nem ereszt, nem hagy szabadulni. A vörös kanapé felé tol, ahol akkor ült, mikor Akit elhoztam ide. Aki... Fájdalom nyilall mellkasomba, ahogy eszembe jut. Mi történik velem? Nem szeretem azt a kölyköt, nem szerethetem... És azok után, ahogy bántam vele, minden bizonnyal, már ő sem szeret. Ebben biztos vagyok. Már a kanapén fekszem, ruha nélkül, kiszolgáltatottan. Tiltakoznom kéne, haza menni, és elfelejteni mindent, de már nem tudok ellenállni neki. A drog nem engedi. Csak fekszem itt, félig magatehetetlenül, kiszolgáltatva Chiakinak és a perverz vágyainak, miközben ő már egyre merevebb férfiasságom kényezteti nyelvével. Élvezem, amit művel. Mindig is élveztem. Nem foglalkozik velem sokat. Óvszerért megy, majd magára húzva azt, elhelyezkedik lábaim között, és durván, minden tágítás nélkül belém hatol. Üvölteni tudnék fájdalmamban, de nem jön ki hang a torkomon. Csak fekszem ott, fájdalomtól eltorzult arccal, és már nem gondolok semmire. Nincs mire. Durván mozog bennem, egy már jól ismert, megszokott tempóban, miközben arcát az általa átélt gyönyör torzítja el. Legalább neki jó...

Rosszul vagyok. Mindenem fáj és sajog. Hideg vízcseppek érnek arcomhoz, s én lassan kinyitom szemem. Az utcán vagyok, a Velvet mögötti sikátorban. Erőtlenül nyúlok kabátom zsebébe, és halászom elő mobilomat. Rikut hívom, talán ő az egyetlen, akire még számíthatok.
- Mit szeretnél? - veszi fel a telefont morogva. Tehát már megint aludt. 
- Gyere értem, kérlek... - lehelem erőtlenül.
- Mi történt? Nico, hol vagy? Valami baj van? - Nem. Miért is lenne?
- A Velvet mögötti sikátorban vagyok... kérlek...
- Máris indulok! - teszi le a telefont.

Néha nem értem meg azért őt sem. Mindig a legrosszabb pillanatokban áll neki kérdezősködni, fecsegni. Nem tudom, mennyi idő telik el, de összeszedve maradék erőmet még elmászok a sikátor faláig, és nekidőlve rágyújtok. Nem sokkal később lépteket hallok, és, bár homályosan látok ugyan, de végre megpillantom Rikut, s egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaim.


- Mit vettél be? - térdel le elém, és megemelve fejem államnál fogva, néz bele szemembe. Neked is jó reggelt. 
- Nem tudom...
- Nico, cseszd meg, legalább most ne terelj! - kiabál rám. Jól van már na. Akkor sem tudom.
- Egy kis eki, egy kis speed, ki tudja? Mikor mit adtak - nevetek fel. 
- Ki volt az? - jön a szigorú kérdés.
- Nem mindegy? Inkább vigyél haza!
- Barom! - csattan egy pofon arcomon. Oké, akkor most megkérjük a hirtelen megjelenő csillagokat, hogy fáradjanak át a bolygó azon felére, ahol jelenleg éjszaka van. Köszönjük.
- Chiaki - nyögöm végül.
- Ki? - döbben meg. Na igen, ő nem tudta, hogy egy ideje - jó pár éve - újra összehozott vele a sors, és azóta is, hogy is mondjam, segédkezet nyújtunk egymásnak, s ezt akár a szó legszorosabb értelmében is vehetjük. 
- Tagoljam? - húzom gúnyos mosolyra a szám. - Chi-a-ki...
- Hívok mentőt, ezt pedig majd később megvitatjuk! 
- Kell a francnak mentő, vigyél haza! - morgom. 
- Szerintem, fogd be! - áll fel, és tárcsáz. 
- Ahogy óhajtod - mondom, és ha most álltam volna akkor még ünnepélyesen meg is hajoltam volna előtte, úgy, mint a királyok előtt a szolgálók, mikor valamilyen utasítást kapnak gazdájuktól. Nem szólunk egymáshoz többet. Még látom a mentő villogójának fényét, még tompán, de hallom a sziréna hangját, majd szép lassan magával ragad a sötétség.


Lassan térek magamhoz, egy teljesen idegen helyen. Fáj a fejem, és piszok rosszul vagyok.
- Soha többet nem iszok ennyit... - próbálok felülni az ágyban, de egy ismerős hang megállít ebben. 
- Inkább most ne ficánkolj, ha lehet - morogja mellettem Riku, de szemében inkább a félelem tükröződik, mintsem a harag. 
- Mi történt? - érdeklődöm, ugyanis arra már sikerült rájönnöm, hogy ez bizony egy kórház. Legalábbis az infúzió, és a különböző gépek erről árulkodnak. Hiába na, még ilyenkor is szárnyal a zsenialitásom. A mennyezet pedig ebben a szent pillanatban omlik rám... Na igen, van olyan épület, ami már nem bírja elviselni az igazság súlyát. 
- Még kérded? - Ja, megfordult a fejemben ilyen buta ötlet is, igen...
- Nem, kijelentem. Riku, cseszd meg, ha emlékeznék bármire is, nem kérdezném! - akarok felülni hirtelen, de megszédülök.
- Marha - fektet vissza az ágyba. Tudom, hogy nem haragszik, csak aggódik, túlságosan is.
- Miután felhívtál, azonnal érted mentem. Nem voltál magadnál, a drog és a pia beszélt belőled, majd nem sokkal később megérkezett a mentő is. Behoztak ide, kimosták a gyomrod... Piszok nagy mázlid volt, ugye tudod?
- Sejtem - vonom meg vállam, és egy kicsit el is gondolkodom. Marha voltam, de ez nálam már megszokott.
- Mire volt ez jó? - teszi fel a kérdést. Hát akkor játszunk Legyen Ön is milliomost, kár, hogy itt a legnagyobb nyeremény egy alapos fejmosás lehet. 
- Nem tudom - felelem őszintén.
- Mióta vagy Chiakival? - És íme az egymillió jenes kérdés. Az meg azért elég erős túlzás, hogy együtt vagyunk. Nincs kedvem válaszolni erre a kérdésre, de tudom, hogy úgysem hagy békén, amíg nem válaszolok neki valamit. 
- Pár éve futottunk össze újra. Az egész csak a szexről szólt, hogy visszakapja mindazt, amit velem tett. De elbuktam... - mosolyodok el keserűen. - Hiába akartam én megleckéztetni, végig úgy táncoltam, ahogy ő fütyült, és ismét csak kihasznált. Majd amikor a legjobban fájt, belém rúgott... - sóhajtok fel. 
- Pihenj egy kicsit - áll fel, és sétál oda az ágyam mellett lévő fotelhez.
- Riku, köszönöm! - suttogom, majd lehunyom szemem, és szép lassan elnyom az álom.

Két napja engedtek ki a kórházból, és már újra dolgozom, de a Velvetbe azóta se voltam lent. Nem, nem azért mert félek, inkább csak nincs kedvem hozzá. Ráadásul Riku is folyton a nyomomban van. Nem értem, nem tizenéves taknyos kölyök vagyok, akit félteni kell attól, hogy újra megcsinálja a maga hülyeségét. Köszönöm, de én megtanultam a leckét. 

Ismét péntek este van. Hetek teltek el, azóta az éjszaka óta, s mi ismét a Velvetben voltunk. A régi banda újra együtt. Persze Riku nem bírt magával, és elrángatta a kölyköt is erre az estére. Utálom azért, hogy mindig megpróbálja helyre tenni az életem. Könyörgöm, valaki vigyen a sötétszobába azonnal!


- Mi a baj? - lép mellém Riku.
- Semmi - vonom meg vállaim, és továbbra is csak a tömeget bámulom. - Még mindig haragszik rám? - kezdem el fixírozni Akit. 
- Tudod, hogy sosem haragudott igazán...
- Kétlem - mosolyodom el. - Egyszer sem látogatott meg, míg kórházban voltam, mi ez, ha nem az, hogy látni sem akar, és magasról tesz arra, hogy élek-e még vagy már rég megpusztultam?
- Büszkeség.
- Tudod, azt hiszem igaza volt Chiakinak. Nem vagyok más, mint egy játékszer. Ráadásul még szeretek is az lenni. Talán vissza kéne mennem hozzá, azt már úgyis tudom, hogy mire számíthatok tőle - nevetem, ám ekkor egy pofon csattan arcomon. Meglepődöm. Riku csak áll mellettem, és dühösen méreget. 
- Azt hiszed, minden csak rólad szól? Hogy te vagy a világ közepe? A szegény, kicsi Nico, akivel elbánt az élet, ezért most sajnálja mindenki, ha lehet? Hát tévedsz! Tedd félre azt a fene nagy egoizmusodat, és nyisd ki a szemed végre! - Oké, most tényleg mérges. Még sosem láttam ilyennek. Ez a második alkalom, hogy megüt, mióta barátok vagyunk. Igen, emlékszem még arra az éjszakára a sikátorban, de erről nem kell tudnia.

Még általános iskolába jártam, mikor hozzánk került. Az újgazdag kisfiú, apuci kedvence. Egy cseppet sem kedveltem akkoriban, sokat is verekedtünk. Aztán, megváltozott minden. Éppen hazafelé tartottam a suliból, mikor észre vettem, hogy a felsős fiúk közrefogják és nem eresztik. Nem akartam beleavatkozni, de egy mondatot sikerült elcsípnem a beszélgetésből. Valahogy megtudták, hogy nem a lányok kötik le a figyelmét és ezért úgy gondolták, majd ők jól megleckéztetik. Akkor már én is tudtam, hogy más vagyok, mint a korombeli srácok és úgy éreztem meg kell őt védenem. Attól a naptól kezdve mindig együtt lógtunk. Kaptam az élettől egy testvért és egy igaz barátot.


- Azt teszem - teszem le a sörösüveget a pultra, és indulok meg Aki felé. A kölyök épp, egy viszonylag elég helyes, sráccal táncol, és láthatólag jól érzi magát vele. De ez valahogy most egy cseppet sem érdekel. Mögé lépek, és átkarolom derekát. 
- Táncolunk? - duruzsolom fülébe kéjesen, és egy csókot lehelek nyakára. Érzem, hogy megremeg. 
- Már van partnerem - mondja hűvösen. Na jó, még mindig pocsék színész vagy.
- Pocsékul hazudsz! - lehelek újabb csókot nyakára, mire megfordul, és átkarolja nyakam.
- Tudod, Nico - hajol egyre közelebb és közelebb hozzám. Még mindig gyönyörűek a szemei, és azok a lágy ívű ajkak, itt helyben nekiesnék, és addig nem ereszteném míg mindkettőnk levegője el nem fogy -, még mindig egy egoista barom vagy - leheli ajkaimra, én pedig már marnék is rá övéire, de ellép előlem. Hát ez ciki. - Ez a vonat már elment - mosolyog rám gúnyosan, majd megragadja előbbi partnere kezét, és elindul vele a sötétszoba felé. Percekig csak állok, megkövülten, és nézem, ahogy eltűnnek az ajtó mögött. Hogy tudott így megalázni? Még hogy szeret, még hogy nem haragszik rám... Egy frászt! Amint feleszmélek eddigi meglepettségemből, azonnal utánuk indulok. Hát legyen, kölyök, ha te így, én is így... Játszani akarsz? Hát játsszunk, de jól jegyezd meg, velem többet senki nem teheti ezt büntetlenül.

Szinte feltépem a sötétszoba ajtaját, s bízom abban, hogy nem mentek egy túlságosan is eldugott helyre. Szerencsémre nem kell őket sokáig keresnem. Aki az egyik betonoszlopnak támaszkodva áll, miközben a srác már vadul csókolja, és az övével babrál. Nem, aranyom, ma itt neked nem jut nyeles aszpirin a fejfájásodra. Odalépek hozzájuk, és vállánál fogva arrébb rángatom a srácot.


- Mégis, mi a faszt képzelsz magadról? - támad nekem Aki, persze csak szavakkal. Ahhoz nem elég bátor és nagyfiú, hogy meg is üssön, pedig látom rajta, hogy legszívesebben már megtette volna. 
- Elhallgass! - mordulok rá. - Beszélnünk kell! MOST!
- Hé haver, még nem végeztem! - lép közelebb iménti partnere. 
- Húzd el a csíkot, Hime-chan, és vegyél magadnak nyalókát! Ahhoz nem kell tehetség, hogy szopogasd - mosolygok rá gúnyosan.

Ismerem őt, hogyne ismerném. Volt már szerencsém hozzá, hogy sajnos vagy sem, ebbe most nem mennék bele. Tipikusan az az egyszer megdugható kategória, akivel egy menetnél többször nem érdemes foglalkozni. Felejthető emlék volt.


- Ezt nem teheted meg! - morogja Aki.
- Nem? Na figyelj csak! - ragadom meg karját, és kezdem el vonszolni magam után. 
- Te meg vagy húzatva! Agyadra ment a drog? - kiabál velem, de nem érdekel. - Nico, engedj el! Hallod? Ez fáj! - Nem érdekel, hogy könyörög, hogy sokan megbámulnak minket. Nem bánok vele többé finoman. Kirángatom a hátsó ajtón, abba a sikátorba, ahol Riku rám talált. Tökéletes lesz ez a hely. A falnak lököm, durván, egy cseppet sem vigyázva rá, és közelebb lépek hozzá. Érzem, hogy fél, hogy dühös, hogy nem tudja, mit tegyen. Ekkor egy pofon csattan arcomon. Na jó, ezt most már rohadtul kezdem unni. Az elmúlt egy hétben több pofont kaptam, mint az utóbbi tíz évben. Megragadom mindkét kezét, és feje fölött a falnak szorítom.


- Most pedig szépen végig hallgatsz! - sziszegem.
- Hagyj békén, hallod?
- Nem, nem hallom, és nem is érdekel, hogy fáj. Nekem is fájt... Elegem van abból, hogy mindenki azt tesz velem, amit csak akar, csak mert nem könnyű megkapni engem.
- Cseszd meg! Te ugyanezt csinálod mindenkivel! - kezd el ficánkolni. 
- Nagyon is tévedsz! Sosem ígértem semmit. Sosem áltattam senkit! Mégis mindenki ott rúg belém, ahol csak tud! De mindegy is... Elegem van belőled! Elegem van mindenkiből! - morgom szinte már üvöltve. Ő pedig csak áll, és néz engem. Érzem, hogy remegni kezd mindenem. Elengedem a kezét, és megtámaszkodom mellette a falnál. Rosszul vagyok, rettenetesen rosszul. 
- Nico - nyúl felém bátortalanul, de nem engedem neki, hogy hozzámérjen. Ne most kezdjen el aggódni miattam.
- Hagyj békén! - lököm el kezét. Elvesztem uralmam a testem felett, míg végül hirtelen elnyel a sötétség...

Hangokat hallok, ismerős hangokat. Lassan nyitom ki szemem, s próbálom beazonosítani a helyet, ahol épp vagyok. A szobám az. Odakint halk, alig hallható beszélgetés folyik. Riku az és a kölyök. 
- Tudtad jól, milyen. Sosem ígért neked semmit!
- Tudom, de... Azt hittem megváltozhat, hogy egyszer tényleg belém szeret, de könnyebb megtanítani egy tigrist beszélni, mint Nicót szeretni...
- Ne légy hozzá ilyen szigorú... - Igen, ez Riku. Mindig engem véd, még akkor is, ha a másiknak van igaza. - Adj neki még egy esélyt... - Hé, kerítőnőt nem kértem!
- Minek?
- Mert szeret! Csak amilyen balfasz, nem tudja, nem meri kimutatni. - Na köszönöm szépen.
- Volt rá lehetősége... Ne haragudj, Riku, de nekem ez nem megy. Meguntam a folytonos harcot. 
- Aki, kérlek...
- Nem, Riku! - áll fel. - Az ott bent nem más, mint egy rakás szerencsétlenség, egy roncs! Azt hiszi magáról, hogy ő szarta a spanyol viaszt! Hát rohadtul nem. Egy vesztes. Egy utolsó tapló, aki átgázol mindenkin... - Szép kis diagnózis, doktor Freud, de nagyon tévedsz. Rikura pillantok. Ökölbe szorított kezekkel ül a pultnál, és látom rajta, hogy már rég felpofozná a kölyköt. - A kórház is csak arra volt jó, hogy mindenki őt sajnálja. Ó, istenem, a szegény, kicsi Nico bedrogozta magát, mert... - eddig tartott Riku türelme, és az enyém is. Feláll az asztaltól, és egy hatalmas pofont kever le Akinak, aki csak döbbenten mered rá. Ideje volt közbeavatkozni.


- Elég legyen! - mordulok rájuk.
- Nico - fordul felém Aki. Igen kölyök, ez a nevem, és nem értem, min lepődsz meg ennyire, hiszen itt lakom.
- Nico, feküdnöd kéne... - kezdene bele Riku az anyáskodó szövegbe, de leintem.
- Szeretnék beszélni Akival, négyszemközt...
- Lent leszek, ha kellenék - indul el a bejárati ajtóhoz. Megvárom, míg becsukja azt maga mögött, majd elveszem a pultról a cigarettámat, rágyújtok, és odasétálva a kanapéhoz leülök.
- Nincs miről beszélnünk, Nico - töri meg Aki a csendet.
- Úgy gondolod?
- Nem fogok bocsánatot kérni tőled azért, amit mondtam, hiába is szeretnéd.
- Nem kell a bocsánatod, semmi sem kell tőled, hidd el!
- Akkor, mit akarsz?
- Azt hittem, végre meg tudok változni valaki miatt, végre újra tudok szeretni. Hát nem. Köszönöm, hogy bebizonyítottad nekem, hogy soha nem leszek több egy játékszernél...
- Ígérem, ha lesz időm megsajnállak - mondja gúnyosan.
- Gúnyolódj csak. Pontosan az olyan emberek miatt, mint te, nem engedtem senkit közel magamhoz évekig...


- Ne drámázz, élvezed, hogy kihasználhatod az embereket, hogy mindenki az első szavadra szétteszi a lábát neked. Hát velem nem fogod ezt csinálni! Menj szépen vissza a Velvetbe, lődd be magad vagy bánom is én, de tudd... tőlem a szánalmon és megvetésen kívül mást nem kapsz... - Nem szólok semmit. Felállok és lassan elindulok felé. Dühös vagyok és ezt gondolom, ő is látja, mert hátrálni kezd, ám nem sokkal később háta a falnak ütközik. Teljesen a falnak szorítom, csak úgy, mint a sikátorban. Fél... látom a szemében. Óvatosan simítok végig álla vonalán, mire megremeg. Elmosolyodok.


- Még mindig kibaszott szarul hazudsz - lehelem ajkaira a szavakat, pont úgy, ahogy azt ő tette velem a Velvetben.
- Kérlek Nico, eressz el...
- Miért tenném? - nyalom meg ajkaim miközben végig mélyen szemeibe nézek. 
- Nem szeretlek, nem szerettelek. Meg akartalak leckéztetni... Most pedig eressz el! - próbál meg határozottságot erőltetni magára, de hangja csak úgy reszket.

Csak mosolygok, magabiztosan, mintha mi sem történt volna és ez teljesen összezavarja őt. Próbálja leplezni, de hiába. A szemei mindent elárulnak, majd állát gyengéden megmarkolva marok rá ajkaira, ő pedig engedelmesen csókol vissza. Ennyit arról, hogy nem szeret, és arról is, hogy majd jól elküldöm a francba. Nem tehetek róla, szükségem van rá, de ezt neki akkor sem vallanám be, ha az életem múlna rajta. Talán majd egyszer... talán. Lassan kezdem el vonszolni a kanapé fele, miközben nyelvünk még mindig vad csatát vív. Heves csókok ezek, vadak, szenvedélyesek, követelődzők. Őt akarom, a testét. Elmerülni benne újra és újra minduntalan, míg csak nem könyörög megállásért.


Már a kanapén fekszünk és vadul faljuk egymást, mialatt egyre több ruhánk köt ki valahol a parkettán. Akarom őt, nem bírok tovább várni. Felső testét csókokkal borítva indulok el lefelé, miközben megszabadítom utolsó ruhadarabjától is, a bokszerétől. Most nem érdekel semmi. Türelmetlenül hajolok rá már éledező férfiasságára, s kezdem el kényeztetni, míg egyik ujjammal lassan belé hatolok. Nem sokat várok, s alig pár perccel később már három ujjal tágítom, miközben ő egyre többször nyög fel alattam. Ez a hang még mindig megőrjít. Imádom ezt a hangot, ezeket a kéjes nyögéseket. Abbahagyom eddigi tevékenységem, majd pár percre magára hagyva bemegyek a hálóba óvszerért és síkosítóért, s közben megszabadulok én is bokszeremtől.


Újra fölé hajolva csókolom őt szenvedélyesen, ő pedig felhúzza rám az óvszert, s beken síkosítóval. Elhelyezkedem, majd lábait nyakamba véve lassan elmerülök benne. Mindketten hangosan nyögünk fel ettől a már annyira ismerős, mégis rettenetesen jóleső érzéstől, én pedig nem várva sokat, mozgatni kezdem csípőmet, lassan, kiélvezve minden percét. Nem sokáig bírja elviselni, hogy játszadozom vele. Átkarolja nyakam és közelebb húzva magához próbálja elérni nálam a gyorsabb tempót. Hát legyen, ha ez a vágyad. Kicsúszok belőle és leülök a kanapéra. Nem várat meg, szinte azonnal fölém térdel, majd bejáratához igazítja férfiasságom és az ölembe ül. Megborzongok ettől az érzéstől. Aki megtámaszkodik vállaimon, majd egy viszonylag gyors tempóban mozogni kezd. Ez a kölyök nem tétlenkedik, az biztos. Egyre jobban érzem, hogy közeledik beteljesülésem pillanata, így rámarkolok férfiasságára és az ő mozgásával ellentétesen kezdem el kényeztetni újra. Percekkel később nevem nyögve, szaporán kapkodva a levegőt omlik karjaimba és fejét vállamra hajtja. Még megragadom csípőjét és pár erősebb lökés után én is végre elélvezek. 

Az ágyban fekszünk, mindketten. Én épp jól megérdemelt cigarettámat szívom, miközben a kölyök hozzám bújva, mellkasom cirógatja. Kész családi idill. Már csak a kutya meg a két gyerek hiányzik. Na jó, inkább hagyjuk ezt a témát.


- Nico... - töri meg Aki a csendet, mint általában mindig. Na igen, ritkán fordul elő, hogy öt percnél tovább csend uralkodjon a lakásba, ha ő itt van. 
- Hm?
- Akkor mi most... - tudom, mit akar kérdezni, de nem hagyom, hogy befejezze a mondatát.
- Maximum vásárolni, de azt is csak két naponta. Ilyen bélpoklos egy kölyköt még életemben nem láttam, mint te - merengek el. 
- Nem vagyok kölyök! - vágja be a durcit mellettem. 
- Nem? Csak a gyerekek szoktak duzzogni - mosolygom, mire kinyújtja a nyelvét és hátat fordít nekem. A takaró alól azonban kivillan formás kis hátsója, én pedig nem bírom megállni, hogy ne markoljak bele. 
- Magánterület! - morogja.
- Bocs, de egy ideje már bérlem...
- Álmaidban okostojás! - Igen? Akkor lássuk, ehhez mit szólsz... Átkarolom derekát és teljesen hozzásimulok, majd halkan a fülébe suttogok.
- Biztos vagy te ebben? - kérdem és ágyékom hozzá dörgölöm. Érzem, hogy megremeg és egy apró sóhaj hagyja el ajkait.
- Utállak! - Hát akkor utálj rendesen! Gonosz mosolyra húzom számat, kezem becsúsztatom a takaró alá és nyakát harapdálva, csókolgatva lassan kényeztetni kezdem. Ő csak halkan sóhajtozik és néha meg-megremeg, miközben egyre keményebbé válik kezemben. 
- Jó éjt, kisfiú - lehelem nyakára a szavakat, majd hátat fordítva neki betakarózom. Lássuk, most mennyire utálsz. Öt... négy... három... kettő... egy...
- Köcsög! - Ennyi? Hát jó...

Aki visszaköltözött hozzám. A kapcsolat kettőnk közt azért változott valamelyest. Persze az ő részéről inkább. Szerencsére már kevésbé akar birtokolni, mint eddig, én viszont egyre többet akarom őt. A testét, a nyögéseit... Jó, tudom, a perverzitásom határtalan. Végül is, egész elviselhető, hogy van valaki mellettem. 
Péntek este van ismét. Riku Franciaországba utazott egy hétre, az egyik divatlap kérésére. Most nem mentem vele. Ideje lenne már kicsit önállósítania magát, elvégre nem foghatom mindig a kezét. Nem vagyok az anyja, de még az apja sem. Megint tömeg van lent, szinte zsúfolásig megtelt a szórakozóhely és nemhogy kevesebben lesznek, inkább egyre többen. Hiába, ezek a white partyk már csak ilyenek.


- Milyen a felhozatal? - nyújt felém egy sörösüveget Hiro.
- Pocsék, mint mindig - morgom és iszok. 
- Ahhoz képest...
- Inkább el se kezd... Lassan egy hónapja nem dugtam meg senkit Akin kívül és nem csak, hogy ezt nem tettem meg, de még egy laza kézimunka se jutott... 
- Ideje, hogy felnőj végre...
- Inkább neked kéne - mondom gúnyosan.
- Nekem? Mégis mihez?
- Az ajtókilincshez...
- Marha vicces vagy...
- Na, mi ez a szar hangulat? - lép elém Aki és átkarolja a nyakam.
- Szar a felhozatal - mosolygok rá.
- Az téged sose zavart - vigyorogja. He? Hiro pedig hangosan felnevet mellettem. 
- Én megmondtam - mondja még mindig fuldokolva. 
- Bekaphatjátok...
- Itt szeretnéd vagy a sötétszobában? - incselkedik velem a kölyök. 
- Inkább táncoljunk - húzom meg a sörösüveget, majd megfogom Aki kezét és elkezdem befele vonszolni a tánctérre. Valahogy nem tudom élvezni a mai estét.

Tánc közbe többször is felpillantok Chiaki irodájának hatalmas üvegablakaira. Még mindig nem tudok szabadulni tőle. Talán soha nem is fogok.
Egy viszonylag fiatal srác lép mellénk. Izmos felsőtestén feszül a rövid ujjú, hófehér póló. Gyönyörű mélykék szemei már alkoholtól ködösek. Nem törődve Akival átkarolom a srác derekát és megnyalom szám szélét. Nem érdekel a kölyök most, nekem jelenleg csak egy szimpla dugás kell. Elindulok partneremmel a sötétszobába. Sokan vannak itt is megint. Egy eldugottabb helyre megyek, a falnak dőlök és hagyom, hogy csókoljon, miközben övemet bontja kifele. Elgondolkozom. Eszembe jut Chiaki, Aki... az az éjszaka... A srác már előttem térdel és kényeztet, de ez most abszolút nem izgat fel. Megfogom vállát, és távolabb tolom. Abbahagyja eddigi tevékenységét, és feláll.


- Ne haragudj - mosolygom keserűen.
- Mos' mi va'? - kérdi, én pedig majdnem felnevetek. Hiába a lenyűgöző külső, hiába ezek az igézően kék szemek, bár inkább ne szólalt volna meg. Eddig se sikerült ráhangolódnom, ezek után meg azt hiszem, legalább két hétig nem áll majd fel. Otthagyom őt, hogy bámuljon bambán és próbáljon rájönni, hogy mos' mi is va'. Majd csak talál mást. Visszamegyek a tánctérbe, de sehol sem látom Akit. A pulthoz megyek, talán ott beszélget Hiroval. Igazam van.


- Gyors voltál - fintorog. - Ennyire jó volt?
- Amíg meg nem szólalt... - vonom meg vállam, de ő csak kérdőn néz rám. - Tudod, sok mindent el tudok képzelni segédeszközként, de egy kapanyél a szájban még nekem is sok - vigyorodom el.
- Javíthatatlan vagy - csóválja meg fejét Hiro.
- Megyünk? - pillantok Akira.
- Hova?
- Nászútra... Szerinted? - Szerinte? Még szép, hogy haza.
- Még táncolni akarok egyet - mondja mosolyogva és már rángat is befele a tömegbe. Felnevetek és követem őt. Már a sokadik számot tomboljuk végig és bátran kijelenthetem, jól érzem magam, sőt, egyre jobban. Átkarolom derekát ás szorosan magamhoz húzom. Ágyékunk néha összeér egy-egy mozdulatnál és én érzem, ahogy megremeg karjaimban, miközben egyik kezét vállamra téve, a másikat pedig a magasba emelve táncol önfeledten. Elmosolyodom, ám ekkor egy másik kezet is megérzek vállamon, majd egy ismerős hang üti meg fülemet.


- Gyere velem - mondja határozottan, én pedig hátrapillantok Chiakira. 
- Minek? Végeztünk!
- Azt mondtam, velem jössz! - morogja, majd újabb két ember lép mellém, a gorillái. - Tedd, amit mondok, ha nem akarod, hogy baja essen a kölyöknek - sziszegi úgy, hogy csak én halljam. 
- Honnan veszed, hogy érdekel, mi lesz vele? 
- Nem tudsz átverni - mondja hűvösen. Igaza van. Biccentek, majd Akihoz lépek és megcsókolom.
- Menj haza Hiróval - lehelem ajkaira.
- Nico...
- Nem lesz baj, menj csak - veregetem arcon, majd elindulok Chiaki után, miközben a két gorillája közrefog. Egy már jól ismert helyre megyünk. Az irodájába.
- Mit akarsz? - teszem karba kezeimet, míg a testőrei becsukják mögöttem az ajtót és mint a jó házőrző kutyák, megállnak ott. Chiaki nem szól semmit, közelebb lép hozzám és állam megmarkolva megcsókol.
- Hiányzik a játékszerem - vigyorogja gúnyosan.
- Cseszd meg! - lököm el magamtól.
- Szeretnélek - feleli és int a szekrényeknek.

Két ajtó meg két ajtó, az négy ajtó, ha kerékből is annyi jutott volna nekik, mint ajtóból, kellemes kis sportautót lehetne belőlük gyártani, de így nem mások, mint engedelmes kutyák, akik azt teszik, amit a gazdi parancsol és ha szerencséjük van, a végén megkapják a jól megérdemelt jutalomfalatkákat. Végül is van esélyem, ha nem is sok, de van. Legalább annyi, mint a háromlábú sündisznónak a hatsávos autópályán... - Nico, Nico... Még mindig nem jöttél rá, hogy nem szabadulhatsz meg tőlem?


- Tudod, hogy megy ez, Chiaki. Az ember próbálkozik - mosolygom, ezzel is leplezve idegességem. 
- Igazad van - simít végig arcomon. Hátrálnék, de a két őr megakadályoz ebben. - Maradj velem, Nico, ketten annyi mindent véghezvihetnénk - néz mélyen szemeimbe, teljesen elvarázsoltan. Megint be van lőve, de mit csodálkozom? Mindig is ilyen volt.
- Mégis mit? Az egyetlen dolog, amit így elérhetsz, az egy csinos kis cella valamelyik börtönben, kábítószer-kereskedelem miatt... - Igen, tudok a dolgairól, de amíg nem akart belekeverni engem is, nem érdekelt igazán. Láttam rajta, hogy meglepődik. Sakk-matt.
- Nico, Nico... - húzza mosolyra száját.
- Ha sokáig emlegetsz, csuklani fogok - morgom.
- Tudod, mi a te legnagyobb bajod? 
- Jelenleg az, hogy rohadt fáradt vagyok - felelem flegmán.
- Beleestél abba a kölyökbe, de mondok én neked valamit. Sohasem lesz a tied többé...
- Miből gondolod, hogy érdekel? - Azért érdekelne... Elégedett és gúnyos mosoly jelenik meg szája szegletében, majd újra közelebb lép hozzám. Ajka már szinte enyémet súrolja.
- Gyönyörű, mikor kéjtől remegő hanggal, az élvezettől piros arccal és összeszorított szemekkel nyög alattam - leheli ajkaimra, nekem pedig elkerekednek szemeim. Már szólnék valamit, de ekkor hirtelen megcsókol... Dögölj meg, te szemét!


- Rohadj meg! - lököm el magamtól nagy nehezen, mire a gorillái lefognak. 
- Ejnye, hát így kell bánni a legjobb barátoddal?
- Soha nem voltál a barátom! Egy szánalmas kis féreg voltál mindig is! - morgom, ám ekkor egy pofon csattan arcomon és érzem, hogy a vérem kiserken szájam szélénél. 
- Hogy merészeled? Én voltam az, aki mindig is segített neked, mikor kellett, aki mindig melletted állt és így hálálod meg?
- Segíteni? Ne nevettess, Chiaki... Mindent csináltál csak épp nem segítettél. Tönkre tetted az életem. Hagytad, hogy átgázoljak a barátaimon, csak mert voltam olyan hülye és naiv, hogy hittem neked, hogy bíztam benned! Ennek már rég vége... többé nem tudok bízni benned!


- Sohasem voltak barátaid rajtam kívül - emeli meg fejem államnál fogva. - Most nézd meg, mit tettél magaddal - kapok egy újabb csókot. - Finom vagy, még mindig... - A testőrei még mindig szorosan tartanak, miközben ő letépi rólam fehér ingemet és nyakam harapdálva elindul testemen lefelé, majd megáll mellbimbómnál és durván belém harap.
- Anyád! - üvöltök fel, mire újabb pofont kapok válaszul. 
- Ez így nem lesz jó... Kötözzétek a csövekhez! - adja ki a parancsot embereinek, mire azok szó nélkül engedelmeskednek neki, ő pedig íróasztalához lép és a fiókból elővesz egy fecskendőt, egy fehér porral teli zacskót valamint egy kanalat és egy öngyújtót.


- Mit akarsz azokkal? - kérdem.
- Csak azt szeretném, ha ellazulnál kicsit - mosolyogja és már készíti is el nekem koktélomat. Legalább a fecskendő steril, könnyebbülök meg kicsit, mikor látom, hogy kibontja annak csomagolását, s alig pár perccel később már vissza is jön felém, kezében a droggal teli injekcióval. 
- Kérlek, ne tedd - próbálok hatni rá hasztalan.
- Ez most baszottul fájni fog - mosolyogja, majd belém döfi a tűt. Elégedetten dobja a kukába az üres fecskendőt, majd leül irodai székébe és csak engem néz. Sajog az arcom, sajog a karom és úgy érzem, ennek soha nem lesz vége. Lassan hatni kezd a kábítószer is. Egyre jobban érzem, hogy nem bírok tovább küzdeni.

Furcsán forog az egész szoba, mintha egy hajón lennék, egy hatalmas viharban és nem tudnék megállni a lábaimon. Chiaki lassan feláll és dülöngélve elindul felém. Felnevetek, annyira vicces ilyen részegen látni.


- Te se igyál ma már többet haver! - nevetek. - Úgy közlekedsz, mint a józan kígyó...
- Örülök, hogy jól érzed magad - mosolyogja és megcsókol. - Szedjétek le! - adja ki a parancsot.
- Hé, haver! Mit akarsz? - vigyorgom.
- Téged - feleli.
- Ne már, haver - nevetem. Az emberei tartanak két oldalról, ő pedig odalép hozzám és lerángatja rólam nadrágom és bokszerem. 
- Fordulj meg és hajolj le! - morogja.
- Te hülye vagy! - röhögöm. 
- Csináljátok! - ad újabb parancsot a szekrénysornak.

Szekrénysor, milyen vicces... Sarokba szorít a szekrény, vagy a sarok szorít szekrénybe? De hát ezek ketten vannak... Ki érti ezt? Még mindig nevetek, miközben a két férfi megteszi, amire főnökük utasította őket. Okéé... ott az ajtó, vajon innen elérem? Jöjj jedi erő, add a kezembe a kilincset! Hát ez nem működik, de szar... Ekkor hirtelen erős fájdalmat érzek meg hátsó felemben és felüvöltök.


- Azt a kurva - üvöltöm fájdalmasan. - Mi a faszt csinálsz ember? Engedj el! - kiabálok, de ahelyett, hogy ezt megtenné és szűnni kezdene a fájdalom, az csak még erősebb lesz és érzem, hogy csípőm erősen megmarkolva mozogni kezd bennem. Üvöltök a fájdalomtól, a megalázottságtól. Menekülni akarok, de nem engedik. - Eressz el... könyörgöm! - nyögöm, miközben könnyeim is elerednek. Elviselhetetlen a fájdalom és már szinte alig vagyok magamnál. Az agyam lassan kezd valamelyest kitisztulni, annyi drogot ezek szerint mégsem kaptam, vagy csak az erős fájdalom tompítja el annak hatását. Nem tudom. - Hagyd abba Chiaki, kérlek... - mondom neki erőtlenül.
- Hallgass el! - nyögi kéjtől remegő hangon, majd egy erősebbet lök rajtam csípőjével. Ismét felüvöltök, ám nem sokkal később durván megmarkolva derekam húz magára, majd egy mélyről jövő nyögés kíséretében elélvez. Kicsúszik belőlem, majd a gorillái elengednek, én pedig a földre zuhanok.

Mindenem fáj és ég. Chiaki a kukához lép és letépve magáról az óvszert kidobja azt a szemetesbe. Lassan igyekszem feltápászkodni a földről, legalább annyira, hogy a ruháim összeszedhessem és végre elhagyhassam ezt a helyet. Sokáig tart, mire magamra tudom venni nadrágom. A pólómnak már úgyis mindegy, a kabátom pedig a kocsiban van. Nehezen elvánszorgok az ajtóig. Ő nem szól semmit csak ül székében, nekem háttal és dohányzik. Lenyomom a kilincset és lassan kinyitom az ajtót.

- Gyűlöllek! - suttogom, olyan halkan amilyen halkan csak tudom.
- Most végeztünk - mondja hidegen, én pedig kisétálok a hatalmas fémajtón.

Címkék: homoszexualitás novella saját

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu