2.

 

Utolsó évemet töltöttem az iskolapadban. Aya mellett szép lassan megtanultam, milyen a helyes fegyverhasználat, és időközben rengeteg mindenre rájöttem vele kapcsolatban, amit akkoriban még csak nem is sejtettem. Hirtelen változtam naiv, nagyszájú kisfiúból, érett, megfontolt férfivá. Átvettem Aya stílusát. Megtanultam higgadtan kezelni olyan dolgokat is, amiért régebben még verekedni is képes voltam. S ezen pár év alatt a köztünk lévő kapocs is csak egyre jobban megerősödött.

 

- Nico, este később jövök haza, muszáj lesz elintéznem néhány tárgyalást. Rendelj valami kaját magadnak - lépett ki a fürdőből egy szál törülközőben.

- Mikor jössz? - ültem le kávémmal az asztalhoz. Imádtam, mikor így flangált előttem.

- Nem tudom, lehet csak éjfél felé - vette ki kezemből a bögrét, és belekortyolt a kávémba. - Anyám, összeragad a feneked ennyi cukortól - fintorgott.

- Majd segítesz rajta - nyújtottam rá nyelvem, és visszaszereztem a bögrét.

- Abban biztos lehetsz - csillant meg szemében valami perverz fény, én pedig nyeltem egy nagyot.- Sietek haza. Még mindig nem tudom, hogy vagy képes ezt meginni... - futott végig hátán a hideg.

- Főztem frisset, igyál abból legközelebb - duzzogtam.

- Ettől is kellőképp felébredek - hajolt hozzám közel, állam alá nyúlt és megcsókolt.

 

Ez a nap is ugyanúgy telt, mint a többi. Reggel, a két órás lőgyakorlat után, átvittek minket a kapitányságra, ahol egy rövid eligazítást követően beosztottak minket a hivatásos járőrök mellé. Napi hat órákat dolgoztunk mellettük, de jócskán akadt olyan nap, mikor legszívesebben be sem mentem volna az örsre. Az igazoltatások, közúti ellenőrzések rendszerint unalmasan teltek. Utáltam az ilyen napokat, sokkal jobban élveztem a lőgyakorlatokat, a vezetéstechnikát és a terrorelhárítást. Lényegesen izgalmasabbak voltak, mint egész nap egy kocsiban ülni, és a traffipaxot bámulni.

Szerencsére azonban voltak érdekesebb napjaink is. Bolti lopások, átkísérések, utcai verekedések, én ezeket szerettem, ilyenkor még az idő is gyorsabban telt.

A mai nap is csak egy unalmas járőrözésnek indult. Olyan kilenc óra magasságában beültünk a szolgálati autóba, és indultunk ki, az autópályára. Veszettül untam magam, nekem ez nem volt kihívás. A két idősebb rendőr persze felettébb jól szórakozott. Őket nem zavarta a monotonitás, hogy több órát kell eltölteniük anélkül, hogy bármit is tennének. Ám alig fél óra elteltével, megszólalt a kocsiban az URH.

- Tizenkettes a központnak! Tizenkettes jelentkezz! - hívta autónkat a kapitányságról az ügyeletes tiszt.

- Vételen! - felelte Hito, a fiatalabbik járőr.

- Merre vagytok?

- Még mindig az autópályán, a tokiói lehajtónál mérünk.

- Tart felétek egy fekete terepjáró, külföldi rendszámmal. Az imént érkezett a bejelentés, hogy a kocsit ellopták. Tartóztassátok fel valahogy, az erősítés már úton van!

- Vettem! - Na végre, valami izgalom is mára...

 

Késésben voltam, a vezetéstréning már lassan húsz perce elkezdődött, én meg még csak most értem vissza az iskolába. Nyílegyenesen rohantam végig a folyosón, majd egy gyors jobbos után kiléptem a hátsó udvari gyakorlópályára.

Üres volt...

- Mi a jó...? - néztem körbe az udvaron. Ha most egy westernfilmben lettem volna, talán még száraz bokrokat is fújt volna a szél keresztbe a pályán. Elővettem zsebemből a mobilomat, majd tárcsáztam az iskolát. A délutáni órák értekezlet miatt elmaradtak...

Mi a fenét fogok én csinálni estig? Ekkor hirtelen eszembe jutott a lőtér. Ismerni jól ismernek ott, és nekem sem fog megártani egy kis gyakorlás. Elindultam hát vissza az autómhoz...

 

*

 

Még elsőéves voltam, mikor megszereztem a jogosítványomat. Nálunk ez szerencsére kötelező tanórának számított, így külön örömmel töltött el, hogy erre sem kell pénzt áldoznom a későbbiekben. Az autó persze már más kérdés volt. Nem gondoltam volna soha, hogy valaha is lesz sajátom, mert bármennyire is fáj beismernem, szüleim halála után nagyon nehéz volt anyagilag talpon maradni. Eleinte persze a rendőrség, apám miatt, rengeteget segített, de idővel ennek a jónak is vége szakadt. Támogatást ugyan a mai napig kapok tőlük, de csak annyit, hogy a lakást fenn tudjam tartani. A többiről saját magamnak kellett gondoskodnom, így szinte minden nyaramat végigdolgoztam, és rengetegszer előfordult, hogy iskola után szórólapokat osztogattam valahol a városban, vagy épp felszolgáltam valamelyik bárban. Szerettem csinálni, de a nagy álom továbbra is a rendőrség maradt.

Anyagi helyzetem azonban jelentősen megváltozott, mikor megismertem Ayát. Munkát adott nekem, és vele együtt egy új életet. Mellette nem kellett aggódnom azon, hogy mi lesz másnap. Eleinte azért kellemetlenül éreztem magam emiatt, és ezt sokszor a tudtára is adtam, mígnem alkut kötöttünk. Nyaranta, amíg nem volt gyakorlat, neki dolgoztam, így legalább valamennyit visszatörleszthettem abból, amit tőle kaptam.

Emlékszem, egyszer csúnyán összevesztünk. Akkoriban szereztem meg a jogosítványom, és a születésnapom is vészesen közeledett, de valahogy nem tudtam ezekre gondolni. Ideges voltam a vizsgák miatt és elviselhetetlen. Ő pedig, rosszkor volt rossz helyen. Hazafelé tartottam az iskolából, ő már kint várt a kapuban, egy álomszép, fekete BMW Z3-as társaságában. Nekem vette az autót, én meg ahelyett, hogy örültem volna neki, csúnyán elküldtem Ayát a fenébe, a fémesen csillogó csodájával együtt. Nem tehettem róla. Jól esett a törődése, a kedvessége, de egy autó - számomra legalábbis - hatalmas érték volt. Aznap nem beszéltünk egymással. Nem jött haza, én pedig nem tudtam aludni egy fél órát sem. Csak ültem kint a konyhában, egyik cigit szívva a másik után, miközben folyamatosan a délutáni veszekedésen járt az agyam. Rémesen viselkedtem vele, ő ezt nem érdemelte meg.

- Ezzel akarod kifizetni a ribancod? Adjunk neki egy autót, oszt' csendben marad? - morogtam.

- Te teljesen hülye vagy! - felelte higgadtan.

- Úgy gondolod? Az egyetlen hülye itt te vagy! Azt hiszed, ostoba vagyok? Hogy nem veszem észre, hogy csak arra kellek, hogy néha megdugj?

- Nico, állj le! Nem adtam okot egyszer sem arra, hogy ezt gondold! Honnan veszed ezt a baromságot? - kiabálta most már ő is.

- Soha nem mondtad még nekem, hogy szeretlek... - halkult el hangom.

- Azok csak üres szavak, Nico!

- Nekem akkor is sokat jelentene! De tudod mit, elég volt! Nem kell tőled semmi! - üvöltöttem, szinte zokogva. Ekkor egy pofon csattant arcomon, s Aya szigorú pillantásokat vetett rám. Tekintete ismét hűvös volt és kegyetlen. Arcomra csúsztattam tenyerem, pokolian égett keze nyomán a bőröm.

- Pont úgy viselkedsz, mint egy hisztis kurva, de tudod mi a különbség közted és közöttük? Azok legalább befogják a szájukat, ha pénzt kapnak! - sziszegte, majd sarkon fordult, beült autójába és elhajtott.

Nem érdemelte meg ezeket a szavakat, én pedig rettenetesen szégyelltem magam a dolog miatt. Napokig nem hívott, én pedig nem mertem telefonálni neki, ám egyik este ismét beteg lettem. Szédültem, fájt a fejem, és minden tagom remegett a láztól. Alig bírtam elmászni a telefonomért. Ő volt az első, akit hívtam, nem is tudtam volna mást.

- Mit akarsz? - morogta a telefonba hűvösen, de legalább felvette.

- Aya, kérlek... - nyögtem, ám hirtelen elkapott a köhögés. Bontottam a vonalat, reménytelennek éreztem a helyzetet. Megpróbáltam visszamászni az ágyamhoz, de már nem tudtam, lábaim nem engedelmeskedtek nekem. Csak feküdtem, összekuporodva a padlón, miközben szememből patakokban folytak le könnyeim. Sohasem éreztem magam még annyira szarul...

Hűvös kezek értek arcomhoz, kellemesen bódító illat vett körbe, és egy lágyan búgó hang szólított meg.

- Baka - ölelt magához Aya szorosan, majd ölbe vett, és kisétált velem a fürdőszobába. Szorosan bújtam hozzá, ingét markolászva, nem akartam őt elengedni, ő pedig óvatosan beültetett a kádba, lerángatta rólam pólómat, és megengedte a hideg vizet. Még jobban vacogni kezdtem. Aya ledobta magáról zakóját, feltűrte ingét, majd letérdelt a kád mellé, átölelt, és megmarkolva a szivacsot gyengéden fürdetni kezdett. Vállára hajtottam fejem, és lehunytam szemem.

- Jobb? - adott csókot homlokomra.

- Nagyon fázom - vacogtam. Aya elzárta a vizet, kivett a kádból, és a szélére ültetett, miközben levette rólam a vizes bokszerem. Rettenetesen hálás voltam neki, de újra eszembe jutottak azok a szavak, amiket a fejéhez vágtam, és hangos sírásban törtem ki ismét.

- Fáj valamid? - tekerte körém törülközőmet, és leguggolt elém. Nem mertem a szemébe nézni.

- Ne haragudj, én annyira hülye voltam - borultam nyakába zokogva, olyan lendülettel, hogy majdnem elestünk.

- Gyere! - segített felállni, majd derekam átkarolva bekísért a szobába. Leültem az ágy szélére, míg ő előhalászott nekem egy pólót és egy alsónadrágot. Magamra vettem a ruhákat, míg ő megszabadult vizes ingétől, és kibújt nadrágjából is. Befeküdtem az ágyba, bebújt mellém, s szorosan átölelve magunkra húzta a takarót.

- Fázom - dideregtem még így is.

- Ígérem, mindjárt jobb lesz - húzott magához még közelebb.

- Meg tudsz nekem bocsájtani? - kérdeztem könnyeimmel küszködve. Állam alá nyúlt, és gyengéden megcsókolt.

- Szeretlek, Nico! - suttogta ajkaimra a szavakat, engem pedig elöntött a boldogság, s immáron az örömtől hullottak könnyeim szememből, és folytak végig a - minden bizonnyal - lázrózsás arcomon...

 

*

 

... Közel háromnegyed órás kocsikázás után leparkoltam az autómmal a lőtér előtti füves terepen, majd besétáltam az épületbe. Ismét Kazu volt a portánál.

- Szia, Kazu! - intettem neki.

- Nocsak, Nico! Ayashit hol hagytad?

- Dolgozik, valami üzleti megbeszélés vagy mi - húztam el számat.

- Áh, értem - mosolyogta gyanúsan hatalmas jókedvvel.

- Sokan vannak?

- Hárman, rajtad kívül. Az összes pályát szeretnéd? - kérdezte.

- Nem, elég lesz a hármas. Kicsit gyakorolni akarok - mosolyogtam rá. Átnyújtotta a kulcsot, majd elköszöntünk egymástól és elindultam gyakorolni.

Nem tudom, meddig lövöldöztem a céltáblákat szinte megállás nélkül, míg végül elfogyott a harmadik tárból is a lőszer. Lehajoltam a tároló dobozért, hogy újabb tárat vegyek elő, ám ekkor valaki megfogta vállamat. Ösztönösen fordultam meg, és szegeztem fegyveremet az idegenre.

- Hé, nyugi! - pislogott rám a fickó kissé döbbenten. - Üres tárral amúgy se mennél sokra - vigyorodott el.

- Bocsi, nem gondoltam, hogy van itt más is rajtam kívül - feleltem, s egy kicsit zavarba jöttem.

- Nem, én voltam túlságosan is halk - nyújtotta felém kezét, hogy felsegítsen. - Hito vagyok.

- Nico.

- Régóta jársz ide?

- Pár éve - feleltem.

- Érdekes, még sohasem láttalak itt - gondolkodott el.

- Általában hétvégente jövünk le ide, az egyik ismerősömmel. Anno ő ajánlotta nekem ezt a helyet - mosolyodtam el.

- Csak nem te lennél Ayashi-sama barátja? - kérdezte némi döbbenettel a hangjában.

- Valami olyasmi. Ismered őt?

- Persze, a főnököm - nevetett fel. Szimpatikusnak tűnt. Még hosszasan elbeszélgettünk, majd elköszönt tőlem, én pedig újra nekiálltam gyakorolni.

 

Nyolc óra magasságában értem haza, és kellemes fáradtság lett úrrá rajtam. A kávé most egy cseppet sem érdekelt, így célirányosan indultam el a fürdőszoba felé, s ledobálva magamról utcai ruhámat, beálltam a zuhany alá, majd megnyitottam a csapokat. Hosszú percekig csak áztam, miközben gondolataim Aya körül forogtak. Az a fickó délután elég kedvesnek tűnt, és úgy vettem észre, szeret Aya mellett dolgozni.

Jó másfél óra ázás után végül mégis csak kikászálódtam a fürdőből, derekamra kötöttem egy törülközőt, majd magamhoz véve cigarettámat, kiültem a teraszra. Kellemes meleg idő volt, és egy viszonylag csendes este. Ilyenkor órákig el tudtam ücsörögni odakint, miközben a tájat és a város fényeit figyeltem. Ám alig pár perccel később, telefonom csörgése megtörte ezt az idillt. Berohantam hát a konyhába és a kijelzőre pillantottam. Egy ismeretlen szám villogott a kijelzőn.

- Aizawa - vettem fel.

- Hiányzott a hangod - szólt bele Aya.

- Nekem meg te hiányzol - mosolyodtam el.

- Éjfél körül otthon vagyok - felelte a fel nem tett kérdésre. Az órára pillantottam. Alig múlt el tíz. - Minden rendben van? Nagyon elhallgattál...

- Persze. És nálatok?

- Kicsit makacs az ügyfél, de megpuhítjuk - nevetett fel. - Mennem kell, szeretlek!

- Én is téged! - válaszoltam, mire bontotta a vonalat. Magamra kaptam egy pólót és egy alsót, majd elnyúlva a kanapén a tévét kezdtem el bámulni. Unalmasan kapcsolgattam végig a különböző show-műsorok között, de egyik sem kötötte le figyelmem.

Nem tudom, mikor nyomott el az álom, de arra riadtam fel, hogy valaki dörömböl ajtómon. Félig még kómásan másztam ki az előszobába, hogy megnézzem, mégis ki lehet az ilyen későn.

- Mi van már? - tártam ki az ajtót morogva. Egy símaszkos férfi állt előttem, és fegyvert szegezett rám.

- Pofa be, és befelé! - közölte kegyetlen hűvösséggel hangjában, majd bezárta maga mögött az ajtót, és elfordította a kulcsot.

- Mit akar tőlem?

- Ülj le! - parancsolt rám, majd elém lépett. - Szóval, te lennél Ayashi-sama legújabb ribanca - morogta.

- Nem, nem vagyok senki ribanca! - sziszegtem.

- Kussolj! - csapott arcon. - Mit akarsz Ayashitól, te rendőrpalánta?

- Semmi közöd hozzá! - Újabb pofont kaptam.

- Ne szórakozz velem - szegezte államnak a fegyver csövét -, mert megjárod! - sziszegte. - Vetkőzz! - utasított.

- Nem!

- Azt mondtam, vetkőzz! - biztosította ki a fegyvert. Sohasem féltem a haláltól, most mégis engedelmeskedtem neki, és pár perccel később már meztelenül álltam előtte. - Semmi különleges sincs benned - mért végig némi undorral a hangjában. - Térdre! - kaptam az újabb utasítást, miközben még mindig a pisztollyal fenyegetett. Megtettem. Térdre ereszkedtem előtte, ő pedig, kigombolva nadrágját, elővette férfiasságát, majd tarkóm megragadva, durván a számba nyomta azt. Egy könnycsepp gördült végig arcomon, öklendezni kezdtem, és igyekeztem nem megfulladni, miközben mozgatni kezdte csípőjét. Sohasem undorodtam még senkitől sem ennyire, mint most tőle.

Óráknak tűnt ez a pár percnyi kínszenvedés, mire végül kihúzta számból már merev férfiasságát. Ismét köhögni kezdtem, ő pedig, fegyvert tartó kezével egy hatalmas ütést mért arcomra. Megszédültem, és a lendülettől a kanapénak estem. Kihasználta az alkalmat. Mögém lépett, s csípőm megragadva nekem feszült, majd egy határozott mozdulattal elmerült bennem teljes hosszával. Felüvöltöttem a fájdalomtól és hangosan zokogtam fel újra és újra, ahogy mozogni kezdett bennem. Szerencsémre azonban nem tartott sokáig ez a rémálom. Nem sokkal később éreztem, hogy durván rámarkol derekamra, majd hörögve belém élvezett. Felállt, elvette a kanapéról pólóm, és megtörölte magát. Vér és széklet nyomai keveredtek ondóval a ruhadarabon, mikor mellém dobta azt.

- Azt ajánlom, felejtsd el őt örökre! - markolta meg hajam, és fordította fejem maga felé. - A következőt már nem úszod meg ennyivel! - lökött újra a kanapénak. Nem volt erőm szólni, csak üveges tekintettel meredtem előre, és azt vártam, hogy eltűnjön lakásomból végre, miközben testem minden porcikáját pokoli kínok járták át.

Megkönnyebbülten zokogtam fel újra, mikor végre meghallottam bejárati ajtóm csukódását. Aya, kérlek, siess haza...

 

- Nico! - hallottam meg Aya hangját. Még mindig úgy feküdtem - félig a kanapén, félig előtte -, ahogy fél órája az a szemét otthagyott. Már nem zokogtam, egyetlen hang sem jött ki torkomon, csak könnyeim hullottak szememből megállíthatatlanul, és folytak végig arcomon patakokban.

- Itt vagyok! - leheltem erőtlenül, bár nagyon jól tudtam, hogy úgysem hallja meg.

- Nico, merre vagy? - lépette be a nappaliba, és megdermedt. Tekintetem találkozott az övével, láttam, ahogy szép lassan elönti a harag és a bosszúvágy, s gyönyörű, kék szemei, kegyetlen tűzre lobbantak. Odarohant hozzám, letérdelt mellém, és szorosan magához ölelt, én pedig ismét zokogni kezdtem az oltalmat adó karok között. Nem szólt semmit, csak hátamat simogatva próbált megnyugtatni, látszólag hasztalan. Hosszú percek teltek el így, míg végül csillapodott hangos zokogásom.

- Ki tette? - kérdezte fejem simogatva.

- Nem tudom - feleltem halkan. - Azt mondta, soha többé ne merjek a közeledbe menni, hogy felejtselek el, különben megöl.

- Elviszlek innen! Fel tudsz állni?

- Azt hiszem... - leheltem. Segített felállni, majd derekam átkarolva kivezetett a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedhessem magam. Borzalmasan festett az arcom, és rettenetesen fájt mindenem. Beléptem a zuhanykabinba, Aya megnyitotta a csapokat, s leemelve a tartóról a fürdőszivacsot, óvatosan mosdatni kezdett.

 

Beléptünk a kis ház ajtaján, ledobta kulcsait a szekrényre, és egyenesen a háló felé kezdett el terelgetni. Rosszul voltam, émelygett a gyomrom, az arcom lángolt, és a járás is egyre nehezebbé vált. Megágyazott nekem, miközben én elkezdtem megszabadulni felesleges ruháimtól.

- Nico! - szólt hozzám lágyan, szinte suttogva, én mégis összerezzentem. - Hívok neked egy orvost! - lépett elém, és átölelt.

- Ne... nem kell... - leheltem.

- De, kell - simított végig arcomon óvatosan. - Hozok neked egy másik alsót - kaptam csókot homlokomra. Levettem magamról bokszerem. Véres volt, tagjaim pedig ismét remegni kezdtek, és újra felzokogtam. Ijedten szaladt be hozzám, majd karjai közé vont.

- Miért? - zokogtam.

- Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj, többé már nem...

Hittem neki, mert hinni akartam. Felvettem a tőle kapott tiszta alsónadrágot, és befeküdtem az ágyba. Ő mellém ült, én pedig fejemet ölébe hajtottam. Gyengéden kezdte el cirógatni vállamat, így ringatva engem végül álomba...

 

Másnap egy idős orvos jelent meg a házban, és úgy tűnt, nagyon is jól ismeri Ayát. Nem kérdezett semmit, nem bírált, nem vádaskodott. Ellátta sebeimet, adott egy erős fájdalomcsillapítót és nyugtatót, majd írt néhány receptet, és Aya kezébe nyomta azokat.

Éreztem, hogy lassan hatni kezd a két injekció, és szép hamarosan ismét elnyomott az álom...

 

Halk, az udvarról a szobába beszűrődő zajokra ébredtem, s Aya már nem volt mellettem. Még kába voltam ugyan, az arcom is sajgott, ugyanakkor meg akartam tudni, mik ezek a hangok. Kikecmeregtem az ágyból, majd elindultam az udvar felé. Lehet nem volt jó ötlet. Nem messze a terasztól öltönyös fickók álltak, és épp egy szerencsétlent rugdostak. Felismertem azt a férfit, Hito volt az, akit még a lőtéren ismertem meg. Tekintetem akarva-akaratlanul is megakadt a látottakon. Nem értettem semmit. Ekkor egy ismerős hang ütötte meg fülem. Aya hangja. Az öltönyösök abbahagyták Hito verését, majd előlépett mögülük ő is.

- Ayashi-sama, kérem... - könyörgött a férfi.

- Nincs hozzá jogod! - morogta Aya kegyetlen hűvösséggel a hangjában, s előhúzta fegyverét.

- Kegyelmezzen meg, uram!

- Mégis, miért? Te talán megkegyelmeztél neki? Vagy talán nem kínoztad meg eléggé ahhoz, hogy ezt ne úszd meg?

- Hibáztam, uram! Kérem... Soha többet nem fordul elő! - zokogta a férfi.

- Abban biztos lehetsz, gondoskodok róla, hogy ez így is legyen - biztosította ki fegyverét, majd meghúzta a ravaszt. Egyszer, kétszer, háromszor... sokszor. Az egyik férfi lépett mellé, és megfogta Aya fegyvert tartó kezét. A lövések abbamaradtak.

- Már elég halott, Ayashi-sama - mondta.

- Tüntessétek el! - tette el a pisztolyt, majd rám nézett. Tekintetem találkozott az övével, és ledermedtem. Még sohasem láttam őt ilyennek, még sohasem láttam ennyi gyűlöletet a szemében. Hirtelen eszméltem fel, ahogy elindult felém, én pedig berohantam a hálóba.

- Nico! - hallottam meg hangját, ahogy kedvesen nevemet zengi. Bebújtam a takaró alá.

- Kérlek, ne bánts! - suttogtam remegő hangon, amint megéreztem, hogy besüpped az ágy mellettem.

- Sohasem tudnálak - csengtek őszintének tűnő szavai.

- Őt miért?

- Hito megérdemelte. Bántott téged, megerőszakolt... ezt nem tűröm el senkitől! Főleg nem a saját embereimtől!

- Miért nem mentél a rendőrségre? - sírtam el magam.

- Nem tehettem - válaszolta, és kezét a takaróra tette vállamnál. - Nem segítettek volna...

- De hisz' befolyásos ember, üzletember vagy! - csattantam fel, és bújtam elő. Szemeibe néztem, melyek most kedvesen csillogtak, és nyoma sem volt bennük az alig pár perce még izzó haragnak. Látta, hogy nem értek semmit, hogy nem tudok vele mit kezdeni...

- Yakuza vagyok, Nico! Értsd meg, nem mehetek a rendőrségre. - Yakuza? Ledöbbentem. - Ne haragudj - mosolygott rám kedvesen -, ígérem, soha többet nem kell egy ilyet végignézned - simított végig arcomon. Megremegtem. Egy yakuza...

 

Rengeteg minden jutott eszembe azon a délutánon, mikor elmondta titkát, s nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Az, hogy hazudott nekem, nem fájt annyira, mint az fájt volna, ha akkor délután nem vall be nekem végre mindent, ha tovább titkolózott volna. Órákig mesélt az életéről, hogy miért lett az, aki, én pedig ahelyett, hogy megutáltam volna végérvényesen, csak még jobban beleszerettem, majd, miután befejezte vallomását, csak ennyit szólt: „Ha most menni akarsz, elmehetsz, megértelek..." Rámosolyogtam. Felálltam az asztaltól, és elé térdeltem.

- Melletted maradok! - fogtam meg kezét. Állam alá nyúlt, s gyengéden megcsókolt.

Mellette maradtam. Hálás voltam neki, és segíteni akartam, ahol csak tudtam. Szerettem őt, tiszta, igaz szerelemmel, mint senkit eddig még soha. Így lettem egy yakuza szeretője, s így lett egy yakuza mindennél és mindenkinél fontosabb számomra...

 

*

Fél éve történt, egy egyszerű bevetésnek indult az egész. Ayashi készült üzletet kötni egy másik yakuzával.

Késő éjszakai rajtaütést terveztünk. Oszaka két leghírhedtebb yakuzája szervezett találkozót egy régi gyárépületben, hogy minden idők legnagyobb fegyverszállítmányán adjanak túl. A második évemet töltöttem a rendőrségnél, de ez volt életem legelső bevetése, és talán a legnagyobb is. Minden a terv szerint haladt, ám szívem még így is a torkomban dobogott. Az adrenalinszintem az egekbe szökött, s türelmetlenül vártam én is a parancsot.

- Akció, indul! - szólalt meg végül főnökünk, mi pedig lerohantuk a gyárépületet.

- Ez üres! - kiáltotta egy hang a fülemben lévő adóvevőből.

- Biztos, hogy ez az az épület? - jött a kérdés egy másik, számomra ismeretlen hangtól.

- Biztos! - hangzott a határozott válasz az akciót vezető tiszttől.

- Itt semmi sincs, főnök! - kiabálta a kettes osztag parancsnoka.

- A francba! Visszavonulni! - kaptuk az újabb utasítást. Azon az éjjelen az oszakai rendőrség kudarcot vallott. Visszaszálltunk a hatalmas terepjárókba, néma csendben, rendezetten, majd miután végre elindultunk, futó pillantást vetettem a többiekre, és egy halvány mosoly jelent meg ajkam szegletében... Pancserek!

 

- Nagyszerű voltál tegnap este! - csókolt meg gyengéden. - Negyven millió jent kaszáltunk az üzleten - haladt lejjebb testemen.

- Nem az én érdemem - nyögtem fel.

- Dehogyisnem - cirógatta meg nyelvével mellbimbómat. - Nélküled az egész kudarcba fulladt volna...

Éreztem, ahogy forró lehelete bőrömet csiklandozta hasfalamnál, majd hideg ujjai végigsimítottak combom belső oldalán. Akartam őt, mindennél jobban. Ujjait férfiasságom köré fonta gyengéden, majd ajkai közé fogadott, és kényeztetni kezdett. Megborzongtam, testemet a jóleső bizsergés járta át, s csak halkan nyögdécseltem, miközben ő egyik ujjával belém hatolt. Többet akartam, nekem ez rég nem volt elég, és ezt ő is tudta. Már három ujjal tágított és kényeztetett, én pedig, elvesztve maradék önuralmamat is, nyögtem fel egyre hangosabban, s markoltam meg a lepedőt magam mellett. Az éjjeliszekrényhez sétált, elővett egy óvszert és a síkosítót, majd felhúzta magára a gumit, és bekente magát. Engedelmesen húztam fel térdeim, ő elhelyezkedett lábaim között, és egy gyengéd, ám annál határozottabb mozdulattal belém hatolt. Mindketten felnyögtünk az újonnan keletkező érzéstől, majd szép lassan mozgatni kezdte csípőjét.

Imádtam vele a szexet, imádtam vele minden egyes pillanatot. Mellette a szex nem csak egy ösztön volt, egy vágyainkat kielégítő dugás, nem. Szeretkeztünk! Tisztán, szenvedéllyel túlfűtve, lángoló testtel, még most is, ennyi év után is.

Felnyögtem, ahogy egy erősebb lökésénél olyan pontot talált el bennem, amitől csillagokat láttam. Vágytam ezt az érzést, újra és újra, de nem sokáig élvezhettem ezt. Kicsúszott belőlem, nem értettem mi a baj.

- Fordulj meg! - hajolt fölém mosolyogva, és lehelt csókot ajkaimra. Megtettem. Feltérdeltem, és könyökömre támaszkodva vártam, hogy újra elmerüljön bennem. Nem kellett sokáig várnom, ismét belém hatolt, s lassú ütembe kezdett, miközben kezeit derekamról mellkasomra csúsztatta, és gyengéd csókot lehelt hátamra. Ismét felnyögtem. Felhúzott magához, az ölébe ültetett, én pedig fejem hátra hajtva kezdtem el szenvedélyesen csókolni és harapdálni nyaka puha bőrét.

Testem remegni kezdett, ahogy egyre közelebb kerültem az édes beteljesüléshez. Aya kezét férfiasságomra fonta, és ugyanolyan ütemben mozgatni kezdte, ahogy én mozogtam rajta. Nem tartott sokáig ez a szenvedéllyel átszőtt pillanat. Egy halk sikoly szakadt fel tüdőmből, és remegve élveztem tenyerébe. Fáradtan borultam könyökömre, ő újra ráfogott derekamra, és néhány pillanat múlva követett engem az édes gyönyörbe.

- Szeretlek, Nico! - bújt hozzám szorosan, és lehelt csókot vállamra.

- Én is szeretlek - suttogtam lehunyt szemekkel, majd elnyomott az álom.

 

Napokkal később tűzharcba keveredtünk Aya embereivel, az egyik raktárnál. Én is megsérültem, a karomat érte a golyó, és egyre elviselhetetlenebb fájdalom járta át testem.

Több csoportra szakadtunk, hogy átkutassuk a helyiséget. A rendőrség mindenáron el akarta fogni Ayát, és a parancs pedig parancs volt még nekem is, s csak azon imádkoztam, hogy én találjam meg őt előbb. Társam alig ötven méterrel járt előttem, mikor Aya elkapta őt. Fellélegeztem, legalább ő megúszta sértetlenül.

- Lődd le! - kiabálta partnerem. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, erre nem voltam még felkészülve. - Lőjj már, Nico! - Hogy lőhetném le? Szeretem!

- Sajnálom - szegeztem a fegyvert most társamra, és meghúztam a ravaszt. Aya ellökte magától az élettelen testet. - Tűnj innen! - kiabáltam rá, majd percekkel később a földre rogytam. Égett a karom ott, ahol a golyó belé fúródott.

- Nem hagylak itt! - guggolt le elém Aya.

- Ayashi! Tűnj! El! Innen! - tagoltam neki, hátha így felfogja. - Tudok vigyázni magamra! - vetettem rá szúrós pillantást. Bólintott, majd elszaladt. Kezembe vettem a rádiót, és a kollégákat hívtam.

 

Nem voltam hajlandó a kórházban maradni, így aláírtam a papírokat, majd saját felelősségemre távoztam. Utam először a kapitányságra vezetett, el akartam hozni onnan az autómat. Még beszéltem pár szót parancsnokommal, majd kiléptem a kapitányság épületének ajtaján, beültem az autómba, és elindultam, haza.

 

- Hogy vagy? - karolta át derekam Aya, és kísért beljebb a lakásba.

- Megmaradok - mosolyogtam rá, és ültem le a konyhában. Percekig nem szóltunk egymáshoz, csak ültünk egymással szemben, míg végül ő nem bírta tovább, és megtörte köztünk ezt a kínos hallgatást.

- Miért nem lőttél le? - kérdezte, ám hangja cseppet sem volt szemrehányó.

- Nem voltam rá képes - sütöttem le szemem, és egy halk sóhaj hagyta el ajkaim.

- Megegyeztünk...

- Tudom! - mordultam fel. - Akkor sem tudtam megtenni! Szeretlek! - remegett meg hangom.

Volt egy alkunk, jó pár éve megígértük egymásnak, hogyha egyszer rosszul sülnek el a dolgok, bármi is történjen, húzzam meg a ravaszt gondolkodás nélkül, és lőjem le.

Nem tetszett a dolog, már akkor sem, de végül belementem, reménykedve abban, hogy az a pillanat sohasem jön el, mikor döntenem kell, hogy megtegyem-e vagy sem. Ma azonban bebizonyosodott, hogy tévedtem.

- Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kényszerítettelek - guggolt le mellém. - Nem lett volna szabad hagynom, hogy az érzelmeim irányítsanak... Ha akkor kidoblak, mikor összevesztünk, ez talán nem történik meg - suttogta, engem meg hirtelen öntött el a harag, és egy hatalmas pofont kevertem le neki.

- Barom! - kiáltottam dühösen, könnyeimmel küszködve. - Én választottam ezt az életet, ne te akard eldönteni, mi lett volna jobb nekem!

- Ne haragudj - simított végig arcomon, letörölve könnyeim. - Lázad van - húzta el száját.

- Csak a sérülések okozzák - feleltem neki halkan. Felállt mellőlem, majd hirtelen ölbe kapott, és becipelt a hálóba. Hangosan felnevettem, ám jókedvem azonnal elszállt, mikor az ágyra fektetett, s hirtelen éles fájdalom nyílalt vállamba. Felszisszentem.

- Gomenne - csókolt meg gyengéden. Elmosolyodtam, és finoman ajkába harapva követeltem tőle újabb és újabb mézédes csókokat. Kigombolta ingemet, miközben nyelve megcirógatta mellkasom. Égett a vállam, testem lángolt a vágytól, és akaratlanul is megremegtem, mikor hűvös ujjai a kötés mellett siklottak végig gyengéden. Már nadrágom övével babrált, s amint kioldotta azt, egy határozott mozdulattal szabadított meg farmeremtől és bokszeremtől egyszerre. Vágytam rá, rettenetesen, érezni akartam, azt akartam, hogy taszítson újra és újra az édes öntudatlanságba, hogy ne kelljen gondolnom arra, mi lesz másnap, hogy mi lesz, ha egyszer mindennek vége szakad. Mozdulataiban - bár gyengédek voltak, kedveskedők - éreztem a visszafogott vadságot, két ujjával merült el bennem teljesen, én pedig felnyögtem, ahogy megéreztem magam körül ajkai puha gyűrűjét. Remegtem, reszkettem, mint a kocsonya, ahogy testem felett egyre jobban átvette az uralmat a vágy, ám hirtelen kicsúszott belőlem. Az ágyékom lüktetett, testem a pokol tüzének lángjai nyaldosták még mindig, s hiánya elvette maradék józan eszemet is. Már épp szóltam volna neki, hogy ne kínozzon, mikor ajkaimhoz két forró ajak tapadt, s férfiassága bejáratomnak feszült. Belenyögtem szenvedélyes csókunkba, mikor teljes hosszával elmerült bennem, majd türelmetlenül mozgatni kezdte csípőjét. Átkaroltam őt, karmoltam hátát, téptem ajkait, azt akartam, ennek sohase legyen vége, de a természet erősebb volt nálam, legyőzött, s izmaim megfeszülve, egy halk sikoly szakadt fel tüdőmből, ahogy átléptem a gyönyör kapuját. Még lökött rajtam pár erőteljesebbet, majd, hogy elfojtsa hangos nyögését, hosszan megcsókolt, s átadta magát ő is az édes beteljesülésnek. Ajkaink szétváltak, s hangos zihálásunk töltötte be a teret. Mosolyogva hunytam le szemem, és karoltam át vállait, ahogy mellkasomra borulva pihegett még rajtam. Patakokban folyt rólam a víz, de nem érdekelt. Még mindig remegtem a beteljesüléstől, hallottam, ahogy halkan nevem suttogja, ám felelni már nem volt elég erőm, s a következő pillanatban elnyelt a sötétség...

 

Napokkal később újabb fülest kaptunk. Ekkor már biztos voltam benne, hogy valamelyik embere árulta el őt, de még nem tudtam rájönni, ki az. Időm sem volt figyelmeztetni Ayát, olyan gyorsan kaptuk a parancsot, hogy azonnal induljunk a helyszínre.

Fél óra alatt kint voltunk a gyárépületnél, s kettes csoportokra szakadva vágtunk neki a felderítésnek. Tudtam, hova beszélték meg a találkát, de míg társam mellettem volt, esélyét sem láttam annak, hogy figyelmeztetni tudjam.

- Kame! Menj jobbra, én elindulok erre - szóltam oda társamnak, aki csak bólintott. Végre! Amint Kame eltűnt szemem elől, rohanni kezdtem hátra. Minél gyorsabban meg kellett őt találnom, így még talán lesz esélyünk. Percekig csak rohantam, míg végre megpillantottam őt és két testőrét. Gondolkodás nélkül szaladtam feléjük, mire a két férfi rám szegezte fegyverét.

- Nico! - pillantott rám Aya döbbenten, és intett a testőröknek, hogy ne lőjenek.

- El kell tűnnöd innen! - szaladtam oda hozzá, s támaszkodtam meg térdeimen lihegve.

- Mi történt? - tette kezét vállaimra.

- Tudják, hogy itt vagytok! Mindent tudnak! Valaki köpött nekik az embereid közül! - hadartam.

- Tűnjetek innen! - fordult testőrei felé. - Ha tényleg igaz, amit mondasz, veszélyben vagy te is, Nico! Velem kell jönnöd!

- Főnök! Jöjjön! - kiáltotta oda neki az egyik fickó.

- Menjetek! Jobb, ha szétválunk, a kocsinál találkozunk! - a férfi bólintott, majd rohanni kezdett kifelé.

- Aya, menj! Nem tudom, mikor...

- Te rohadt áruló! Hallottam meg Kame hangját, és ösztönösen fordultam abba az irányba, Aya elé lépve. Éreztem, ahogy a golyók testembe fúródnak. Pokoli fájdalom bénított meg, s hátraestem. Aya kapott el. Még golyóálló mellény sem volt rajtam.

- Nico! - suttogta, ölében tartva engem.

- Főnök! Megvan Ayashi és a kis csatlósa! - szólt a rádióba Kame.

- Megyünk! Ne csinálj semmit, míg oda nem érünk! - kapta a parancsot.

- Ne haragudj! - leheltem Ayának a szavakat, s végigsimítottam arcán. Csupa vér volt kezem.

- Hagynod kellett volna, hogy elkapjanak! - csillant meg egy könnycsepp szemében, s utat törve magának gördült végig arcán. Ez volt az első alkalom, hogy sírni láttam őt, s éles fájdalom mart szívembe.

- Nem tehettem - mondtam erőlködve, és egy kevés vért köhögtem fel. - Szeretlek, Ayashi! - leheltem. - Odaát találkozunk - mosolyodtam el.

- Előbb, mint gondolnád - csókolta meg homlokom, s egy hideg könnycsepp hullott arcomra. Kivette kezemből a fegyvert, felemelte azt, ám mielőtt lőhetett volna, Kame megtette helyette.

- Aya! - zokogtam fel fájdalmasan.

- Szeretlek, Nico! - lehelte, még egyszer, utoljára, édesen búgó hangján, majd teste élettelenül zuhant mellém a földre.

- Én is szeretlek - hunytam le szemeim. Már nem fájt semmi sem, már nem zokogtam, nem éreztem kínt, csak a sötétséget, mely végleg magához ölelt, s egy édes hang szólt hozzám, halkan suttogva: Gyere!