A yakuza szeretője 1.

 

 

Késő éjszakai rajtaütést terveztünk. Oszaka két leghírhedtebb yakuzája szervezett találkozót, egy régi gyárépületben, hogy minden idők legnagyobb fegyverszállítmányán adjanak túl. A második évemet töltöttem a rendőrségnél, de ez volt életem legelső bevetése, és talán a legnagyobb is. Minden a terv szerint haladt, ám szívem még így is a torkomban dobogott. Az adrenalinszintem az egekbe szökött, s türelmetlenül vártam én is a parancsot.

- Akció, indul! - szólalt meg végül főnökünk, mi pedig lerohantuk a gyárépületet.

- Ez üres! - kiáltotta egy hang a fülemben lévő adóvevőből.

- Biztos, hogy ez az az épület? - jött a kérdés egy másik, számomra ismeretlen, hangtól.

- Biztos! - hangzott a határozott válasz az akciót vezető tiszttől.

- Itt semmi sincs, főnök! - kiabálta a kettes osztag parancsnoka.

- A francba! Visszavonulni! - kaptuk az újabb utasítást. Azon az éjjelen az oszakai rendőrség kudarcot vallott. Visszaszálltunk a hatalmas terepjárókba, néma csendben, rendezetten, majd, miután végre elindultunk, futó pillantást vetettem a többiekre...

 

*

 

Jó pár évvel ezelőtt történt. Végzős diákként nem volt gondom, szinte semmire. Tudtam, mit akarok az élettől, és mindent megtettem azért, hogy el is érjem a céljaimat.

Gyönyörű nyári délután volt. Kezemben a felvételemet igazoló papírokkal léptem ki egykori iskolám kapuján, s mélyet szippantottam a friss, nyári levegőből. Sikerült, megcsináltam. Előkotortam cigarettámat zsebemből, majd rágyújtottam. Nem volt kedvem buszozni ilyen időben, így gyalog vágtam neki az alig egyórás útnak...

Elgondolkodtam. Apám, aki hosszú évekig dolgozott rendőrtisztként, most biztosan büszke lenne rám. Sajnos, ő már nem érhette meg ezt a napot. Alig több mint egy éve, bevetés közben, életét vesztette. Azt hiszem, az volt az a pillanat, mikor végérvényesen eldöntöttem, hogy a nyomdokaiba lépek. Persze anyám hallani sem akart a dologról. Napokig könyörgött nekem zokogva, hogy ne tegyem, de nem tudott lebeszélni a jelentkezésről. Rengeteget vitatkoztunk emiatt. Aztán egy napon, mikor épp iskolában voltam, úgy döntött, rövidre zárja ezt a dolgot. Már az utcánkban jártam, mikor több rendőrautó is elszáguldott mellettem, vadul szirénázva, majd nem sokkal később házunknál álltak meg.

Anyám öngyilkos lett. Búcsúlevelében arra kért, hogy bocsássak meg neki azért, amiért már nem tudott tovább küzdeni. Nem tudta feldolgozni apa elvesztését, ahogy azt sem bírta volna elviselni, ha az egyetlen fia, apja nyomdokaiba lépve, ugyanerre a sorsra jutna.

Hetekig nem mentem iskolába. Nappal aludtam, éjjel pedig valamelyik bárban ittam le magam részegre, mígnem egy nap verekedésbe keveredtem, és végül a rendőrségen kötöttem ki. Az volt életem legszörnyűbb huszonnégy órája. Szánalmasnak éreztem magam, egy utolsó senkinek, s ezen érzéseimet csak fokozták bennem apám kollégáinak szemrehányó pillantásai. Akkor éjszaka azt kívántam, bárcsak megnyílna lábam alatt a talaj, és elnyelne a föld örökre. Sajnos, ez nem következett be.

- Nico! - rohant oda hozzám apám egyik legjobb barátja, és ölelt magához szorosan, én pedig zokogva borultam nyakába.

- Itt hagytak! Mindketten! - üvöltöttem fájdalmasan, miközben ingét markoltam. - Itt hagytak!

- Tudom... - tartott erősen karjai közt. Az az éjszaka sohasem került rá a személyi lapomra.

 

...Egy hófehér márványtömb mellett álltam meg, és magam sem értettem, hogyan kerültem a temetőbe, de ez már egy cseppet sem érdekelt. Letérdeltem a sír előtt, majd kezembe véve a levelet, olvasni kezdtem azt, szüleimnek...

 

Fáradtan léptem be lakásom ajtaján, s a cipős szekrényre dobva kulcsaimat, egyenesen a konyha felé vettem az irányt. Nem vágytam semmi másra, csak egy jó erős kávéra és egy forró fürdőre. Már épp indultam volna el a fürdőszobába, hogy megengedjem magamnak a vizet, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom a konyhapulton.

- Moshi-moshi? - emeltem fülemhez a készüléket.

- Szevasz, Nico! Este leugrunk páran a Velvetbe, van kedved jönni? - hadarta a kérdést a telefonba egy izgága hang, az egyik barátom, Haru.

- Amane is jön?

- Ühüm, és hozza Miyukit is - felelte elégedetten.

- Akkor, nem - válaszoltam egykedvűen.

- Ne csináld már, öcskös! Jön Jin és Kazuya is - kérlelt dorombolva, és láttam magam előtt, ahogy ártatlan kiskutyaszemekkel bámulja a telefont.

- Jó, de tartsd távol tőlem azt a két libát!

- Jó-jó! Kilencre érted megyünk. Ja ne! - bontotta a vonalat.

Amane és Miyuki az iskola legnépszerűbb nőnemű egyedei közé tartoztak, és ennek köszönhetően, talán ők voltak a legbeképzeltebbek is mind közül. Persze másodévesként akkoriban még nem tudtam, milyenek is valójában, és én is, mint minden korombeli fiú, kerestem a társaságukat.

Miyuki volt az első lány az életemben, és egyben az utolsó is. Egy dologra azonban megtanított a vele eltöltött két hét. A szopás az a fajta szexuális örömszerzési forma, amit vagy kurva jól csinál az ember, vagy kurva szarul. Köztes átmenet nincs, és Miyuki az utóbbiak közé tartozott.

 

Borzalmasnak ígérkezett az este, legalábbis nekem. Amane és Miyuki már az első tíz percben nullára redukálta az amúgy is kevés hangulatomat, és hallgatva a sok hülyeséget, az IQ szintem is zuhant minimum nyolcvan pontot. Úgy éreztem magam mellettük, mint egy zombi. Persze Haru és Jin egész este a lányok agyát húzták, ami nekem csak olaj volt a tűzre. Fél órát bírtam ki a társaságukban, s ez a fél óra sem telt mással, csak értelmetlen mosolygással és látszatbólogatással. Hamar meguntam ezen tevékenységemet, így egy szó nélkül felálltam az asztaltól, és egyenesen a bárpult felé vettem az irányt.

- Mit adhatok? - kérdezte a pincér kedvesen. Alig lehetett nálam idősebb.

- Egy whiskyt kérek - feleltem mosolyogva. - És egy félautomatát - tettem még hozzá.

- Pedig elég csinos az a két lány, akikkel érkeztetek - nevette.

- Csak inkább csendben lennének! Tudod, nem minden a külcsín...

- Hát, innen nézve elég értelmesnek tűntek - húzta el a száját. Felnevettem.

- Annyi értelem van bennük, mint egy tál szárított molylepkében - nevettem még mindig, mire ő is felkacagott.

- Egy tequilát, légy szíves - lépett a pulthoz egy viszonylag magas, izmos férfi. Egyből megakadt rajta a szemem. Fekete, félhosszú haját hátrakötve hordta, ezzel is kihangsúlyozva szögletes arcát. Mélykék szemei pedig valami megmagyarázhatatlan nyugalmat árasztottak. Teljesen belefeledkeztem abba, hogy bámulom, s csak kellemes hangja rángatott vissza a valóságba.

- Mit iszol? Mielőtt még levetkőztetnél a szemeiddel...

- Whiskyt - feleltem zavartan. Felnevetett.

- Hány éves is vagy?

- Tizenkilenc - motyogtam.

- Szemtelenül fiatal - mosolyodott el halványan, miközben rendelt nekem is még egy italt. Úgy döntöttem magamba a kesernyés nedűt, mint aki napok óta nem ivott, még vizet sem. - Nehogy megártson!

- Ne aggódj, bírom az alkoholt! - legyintettem, mire csak egy újabb mosoly volt a válasza. - Mi ilyen vicces? - morogtam.

- Semmi. Mondd csak, kisfiú, nem kéne neked inkább otthon lenned?

- Egy, nem vagyok már kisfiú! Kettő, szerintem semmi közöd hozzá! - feleltem kissé ingerülten. Kezdett egyre jobban idegesíteni ez a fickó. Utáltam, ha megmondják, mit kéne tennem, és mit nem.

- Ne pattogj, törpe, még leversz valamit!

- Törpe ám a jó édes anyukád! - Nem szólt semmit, közelebb lépett hozzám, állam alá nyúlt, majd gyengéden megcsókolt. Megsemmisültem, ledermedtem, és az alkoholnak hála, még ellökni sem bírtam magamtól. Nem is nagyon akartam igazából. Volt benne valami vonzó, valami különleges, ami arra kényszerített, hogy hagyjam, hagy csókoljon, itt, mindenki előtt. A barátaim előtt... Bassza meg! - Hagyj békén! - léptem hátra, és már lendítettem is kezem, hogy arcon csapjam, de ő gyorsabb volt, és elkapta azt.

- Megtanítalak valamire, kisfiú! - húzott magához közelebb.

- Mégis mire? Hogyan kell valakit megalázni mások előtt? - sziszegtem. Ha azt hitte, megijedek tőle, hát tévedett.

- Először talán arra, hogy mikor kell befogni a szádat - vetett rám szúrós pillantást, mire nyeltem egy nagyot. - Nagyszerű! - mosolygott, és elengedte a kezem. Dühös voltam rá, és legszívesebben otthagytam volna a francba, de a whiskynek hála ez most lehetetlen feladatnak bizonyult. Még jó, hogy bírom az alkoholt...

- Gyere, hazaviszlek! - pillantott rám ellentmondást nem tűrően, mire elfordítottam fejem.

- Nem kell! - morogtam.

- Nem kérdés volt - állt fel, fizetett, majd megfogta karom, és elindultunk kifelé, a parkolóhoz...

 

Ledobtam kulcsaimat a szekrényre, majd egyenesen a konyha felé vettem az irányt, mit sem törődve vendégemmel. Amúgy se én hívtam ide. Kávéra volt szükségem. Sokra és azonnal.

- Szép lakás! - jött utánam nem sokkal később, és leült az egyik székre.

- Kösz! - feleltem.

- Egyedül élsz itt? - próbált meg beszélgetést kezdeményezni, de nem volt kedvem vele most bájcsevegni.

- Nem mintha lenne bármi közöd hozzá, de igen. Kávét?

- Arra inkább neked van szükséged, törpe! - vigyorogta, én pedig ismét kezdtem egyre idegesebb lenni. Oké, lehet, hogy a százhatvanöt centimmel nem tartozom éppenséggel az égimeszelők közé, de felettébb boldog lettem volna, ha nem szívatott volna ezzel. Nem tehetek róla, hogy nem nőttem én is százhetvenöt centi magasra, mint ő, legalábbis, ha jól tippeltem meg a magasságát. Kezemben a kávémmal leültem vele szemben az asztalhoz, és rágyújtottam.

- Kinyögöd végre, hogy mit akarsz tőlem? - fújtam ki a füstöt. „A nikotin nyugtató hatással van a szervezetre!" állapítottam meg, immáron sokadjára. Miért is nem ezt írják a dobozra? Örök rejtély marad.

- Azt hiszem, rosszul indítottuk ezt az estét - vált arca komorrá. - Mi lenne, ha elölről kezdenénk?

- Felőlem - vontam meg vállam, és ismét mélyet szippantottam cigarettámból.

- Mondd csak, Nico - pillantott az asztalon felejtett levélre, melyben a felvételemet igazoló dokumentumok hevertek. - Mindenkivel ilyen lekezelő vagy, vagy csak engem tisztelsz meg ezzel?

- Gomenne - motyogtam, és elnyomtam a cigarettát a hamutartóban.

- Szóval, egyedül élsz itt?

- Egy ideje már igen - válaszoltam.

- És mondd csak, mi ösztönöz arra egy fiatal és okos fiút, hogy rendőrnek tanuljon?

- Maradjunk annyiban, hogy a család nagyban befolyásolta a pályaválasztásom.

- Ezek szerint, anyuci és apuci befolyásos emberek - jegyezte meg némi undorral a hangjában.

- Halottak - vetettem közbe, és kortyoltam egyet kávémból.

- És te? - tettem le a bögrét. - Gondolom nem közalkalmazotti fizetésből szerezted azt a Skylinet. Annak az autónak a havi fenntartása annyi, amiből egy etióp család egész évben vígan ellakmározhatna.

- Üzletember vagyok - jött a kurta válasz, majd hirtelen megszólalt telefonja. - Ne haragudj! - vette fel. - Igen? Ott leszek. Húsz perc! Rendben. Ja ne! - bontotta a vonalat, majd visszacsúsztatta telefonját öltönye zsebébe.

- Munka?- néztem rá kérdőn.

- Igen - sóhajtotta. - Mennem kell, ne haragudj! Mit szólnál holnap egy ebédhez? Fél egy körül érted jövök! - mosolygott rám.

- Rendben - engedtem meg én is egy halvány mosolyt, majd felálltam az asztaltól, és kikísértem az ajtóhoz.

- Hát akkor, holnap - bújt bele cipőjébe, és indult el. Ekkor tört rám hirtelen a felismerés, hogy még a nevét sem kérdeztem meg.

- Várj! - kiáltottam utána a folyosón. Ő visszafordult, és kérdőn rám pillantott. - Nem árultad el a neved - mondtam kissé zavartan.

- Szólíts csak Ayának - mosolyodott el ismét. - Holnap találkozunk, Nico! - intett, én pedig csak álltam és figyeltem, ahogy alakja egyre kisebbé válik, mígnem a folyosó végén befordulva, végleg eltűnt előlem.

 

Régóta tudom magamról, hogy meleg vagyok. Miyuki inkább csak egy gyenge próbálkozás volt részemről akkoriban, mely végérvényesen is rádöbbentett arra, hogy nem a lányok érdekelnek. Persze, látszatbarátnők azért akadtak, de amikor csak tehettem, igyekeztem a magam neméből választani szexpartnert. Hamar megismertem mind a két térfél szépségét és viszontagságát, ugyanakkor megtanultam azt is, hogy egy durvább mozdulat, egy rossz előkészítés hogyan tehet tönkre mindent, másodpercek alatt...

 

Egy csendes kis étterembe vitt, a város másik felébe. Alig volt pár ember odabent. Egy pincér lépett elénk mosolyogva, és vezetett minket hátra, az egyik eldugott kis bokszba. Körbepillantottam, az étterem egyszerre volt modern és hagyománytisztelő. A folyosó falain gyönyörű, régi időket ábrázoló alkotások sorakoztak, míg a különálló bokszokat tájképek díszítették. Beléptünk a nekünk kijelölt helyiségbe, melynek közepén egy fekete, cseresznyefából készült asztalka állt, két oldalán pedig vörös üllőpárnák helyezkedtek el. Leültünk Ayával, a pincér pedig, a tolóajtót elhúzva, nyitotta meg előttünk a kilátást a hátsó udvaron gondosan megtervezett kiskertre. Ha valaki megkérdezte volna, milyen a hely, első pillanatban talán nem is tudtam volna válaszolni az illetőnek. Az egyetlen szó, ami igazán leírhatná a látványt, is túl egyszerűnek, túl semmitmondónak tűnt volna. Én mégsem tudom másképp megfogalmazni, egyszerűen: gyönyörű. A falakra gondosan felfestett, virágainak szirmát hullató cseresznyefák, az asztal közepén ácsorgó szaké készlet, mind-mind a régi tradíciókat idézte.

- Rendeljünk - mosolygott rám kedvesen ebédpartnerem. Kezembe vettem az étlapot, és nézegetni kezdtem. Nehéz volt a választás, és az árakat sem az én pénztárcámhoz szabták. Teljesen tanácstalan voltam. Aya persze hamar dűlőre jutott, majd becsukva az étlapot, megnyomta az asztal közepén elhelyezett pincérhívó gombot.

Talán két perc sem telt bele, a férfi, egy halk kopogás után, elhúzta a tolóajtót, és belépett hozzánk.

- Sikerült választaniuk? - kérdezte udvariasan.

- Igen - nyújtotta neki oda az étlapot Aya. - Egy yakitori soba-t kérnék.

- Önnek mit hozhatok? - fordult felém.

- Ugyanazt - vágtam rá mosolyogva, majd én is átadtam az étlapomat. A pincér meghajolt, és újra eltűnt a tolóajtó mögött.

- Hol is hagytuk abba tegnap? - jött a kérdés Ayától.

- Ott, hogy üzletember vagy - feleltem.

- Igen, de azt hiszem, erről nem igazán van mit mesélni. Viszont, sokkal jobban érdekelne, ha te mesélnél nekem. Persze, csak ha szeretnél...

- Mi érdekel?

- Hogy miért akarsz rendőr lenni? Hogy mi történt a családoddal? Minden.

- Tulajdonképpen - mosolyodtam el keserűen -, ez a két dolog teljesen összefügg. Apám hosszú évekig dolgozott rendőrtisztként, felnéztem rá, büszke voltam, ő volt a példaképem. Ám, alig egy évvel ezelőtt, bevetés közben életét vesztette. Anyám teljesen kikészült. Én már akkoriban is eljátszadoztam a gondolattal, hogy apám példáját követve rendőrnek állok, és ez az esemény végérvényesen is megerősítette bennem ezen elhatározásomat. Anya azonban hallani sem akart a dologról. Napokig, hetekig könyörgött nekem azért, hogy ne tegyem, de nem tudott lebeszélni róla. Aztán, egyik délelőtt, iskolába menet, feladtam a postán a jelentkezésemet, és - akkor még ugyan nem sejtettem - vele együtt anyám halálos ítéletét is. Mire hazaértem, öngyilkos lett... - csuklott el hangom, és ismét elfogott az a fájdalmas, furcsa érzés, mely akkor tört rám, mikor elolvastam anyám búcsúlevelét: miattam halt meg...

- Ne haragudj, nem kellett volna - fogta meg az asztalon pihenő kezem.

- Már túltettem magam rajta, azt hiszem - mosolyogtam rá biztatásképp.

- Mondd csak, Nico, van már programod holnapra? - váltott témát, s közben megérkezett az ebédünk is.

- Nincs - feleltem. Aya megvárta, míg a pincér távozik, majd folytatta.

- És mik a terveid nyárra? - jött egy újabb kérdés.

- Valami munka után kéne néznem - sóhajtottam.

- Van számodra egy ajánlatom - mosolyodott el. - Értesz a számítógéphez? - Felnevettem. - Mi ilyen vicces? - húzta fel egyik szemöldökét.

- Hogy kérdezhetsz ilyet egy mai tinédzsertől? - nevettem még mindig, vicces ábrázatát figyelve. - Szóval?

- Szóval, kellene nekem valaki, aki egy-két dolgot megcsinál a számítógépen, míg a titkárnőm nyaral. A fizetés is egész jó, és persze, ha lesz hozzá kedved, néha leugorhatnánk a lőtérre kicsit gyakorolni. Nem lenne egy rossz pont, ha tudnál bánni a fegyverekkel, mire elkezdődik az iskola. Nos?

- Remek ajánlatnak hangzik, de...

- De?

- Miért segítesz nekem? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

- Nem tudom. Ott a bárban, akkor este, valami megtetszett benned. Egy kicsit talán emlékeztettél önmagamra, és most, hallva a történeted, úgy éreztem, miért ne tehetném ezt? Miért ne segíthetnék? Én is szülők nélkül nőttem fel, azzal a különbséggel, hogy ők még élnek. Apám mindig is gyűlölt, anyám meg egy szajha volt, akit nem érdekelt más, csak a pénz és a férfiak.

- Nem lehetett egyszerű - gondolkodtam el.

- Sohasem éreztem a hiányukat.

Mindketten elhallgattunk, ám ez a csend most cseppet sem tartozott a nyomasztó csendek közé, mely általában jelen volt, ha az ember váratlanul fejezett be egy beszélgetést. Elgondolkodtam. Hozzá képest én tényleg szerencsésebbnek érezhettem magam, hisz' engem szerettek a szüleim, és mindig mellettem voltak. Másrészről viszont, a fájdalom, melyet elvesztésük után éreztem, semmihez nem volt hasonlítható. Ő ezt soha sem tapasztalta meg, és minden bizonnyal, nem is fogja. Ilyen szempontból talán ő a szerencsésebb.

Befejeztük az ebédet, beszélgettünk még egy kicsit, majd Aya elnézést kért, hogy ismét rohannia kell, de várta a munka. Még megbeszéltük a holnapi napot, majd kiszálltam az autójából, és felmentem a lakásomba.

 

A másnap viccesen indult. Reggel Aya ébresztett, én pedig még félig kómásan kezdtem el neki beszélni össze-vissza mindenféle hülyeségről. Persze a folytatás sem volt jobb. Miután felengedtem lakásomba, hogy indulás előtt még kávézhassunk egyet, elszabadult a Nico-féle hurrikán, és meghazudtolva önmagam rontottam el mindent, amit csak lehetett. A konyhám pedig egyre jobban hasonlított egy katasztrófa sújtotta övezetre, mintsem konyhára. Aya persze szinte már fuldoklott a nevetéstől. Na igen, gondolom, az elsózott kávé utáni ábrázatom leírhatatlan volt.

- Látnod kéne az arcodat - nevette hangosan.

- Ne röhögj! Te is csak azért úsztad meg, mert cukor nélkül iszod! - duzzogtam, miközben próbáltam nem gondolni a számban még mindig érződő, sós kávé ízére. Ez azonban cseppet sem hatotta meg Ayát, és még mindig csak nevetett, majd megpróbálva egy kis komolyságot erőltetni magára, kedvesen megköszönte a kávét, és szólt, hogy ideje indulnunk. Magamhoz vettem a lakáskulcsot és a telefonomat, majd elindultunk Aya irodája felé.

 

Őszintén szólva, kicsit meglepődtem, mikor megálltunk az épület előtt. A ház semmiben sem különbözött a már olyannyira megszokott kisvárosi épületektől. Nem voltak nagy és hivalkodó üvegablakai, nem volt hatalmas bejárata, melyet biztonsági őrök őriztek, egyszerűen csak olyan volt, mint egy átlagos, páremeletes bérház. Egyszerű, jellegtelen falak, kopott festésű ablakok és egy hatalmas fémajtó, mely bejáratként szolgált. Ez az összkép persze azonnal megváltozott, amint beléptünk az épületbe. Széles folyosó vezetett hátra a lépcsőházhoz, a falakon még érezni lehetett a friss festék illatát, míg a gyönyörű, almazöld járólapot hosszú, vörös szőnyeg fedte. Több iroda is nyílt innen, melyeknek ajtóiban hatalmas dísznövények álltak őrt. Mi a negyedik emeletre igyekeztünk éppen. Egyik emelet olyan volt, mint a másik. Nem különböztek egymástól sem elrendezésben, sem pedig a díszítésben. Ugyanolyan hófehér falak fogadtak a második és harmadik emeleten is, mint az elsőn, vagy épp a földszinten. A negyedik emelet azonban már tartogatott egy kevéske változatosságot, legalábbis abban, ami a helyiségek mennyiségét és elrendezését illette.

Ezen a szinten, az addig megszokott hat iroda helyett, már csak három volt. Egy a jobb oldalon, egy a balon, míg a harmadik magát a folyosó végét jelentette.

Beléptünk abba az irodába. Bent, középen egy nagy asztal állt, kényelmesnek tűnő karosszékekkel körülvéve. A falak mentén végig szekrények húzódtak, tele iratokkal, egy minibárral, míg hátul, a két panoráma ablak bal oldalán, volt az íróasztal egy számítógéppel és egy laptoppal.

Aya egyből az íróasztalhoz lépett, és bekapcsolta az ott lévő gépet.

- Gyere, ülj ide! - intett nekem, és mutatott a bőrszékre. - Ezt a programot szoktuk használni - vitte az egeret az egyik, asztalon lévő ikonra, és megnyitotta azt, míg én elhelyezkedtem. - Ez egy számlakezelő program - magyarázta, és lépett kicsit közelebb hozzám. Éreztem parfümjének kellemesen bódító illatát, s szívem gyorsabban kezdett el dobogni. - Ebben az oszlopban vannak az ügyfelek nevei, a középsőben a számlaszámok, míg a jobb szélsőben a különböző szállítási adatokat tudod megjeleníteni - hajolt annyira közel hozzám, hogy már a szívdobogását is hallottam, bár az lehet, hogy a sajátom volt, s arcom hirtelen égni kezdett. - Eddig érthető? - kérdezte.

- Pe... persze - dadogtam.

- Amikor új számlát viszel fel, a számla tulajának nevére kattintasz duplán. A számlaszám szerencsére sohasem változik, de ha mégis eltérne, akkor az F5-tel tudsz újat felvinni. Na most, új számla esetén, rákattintasz a „számlák" fülre, ott pedig nyomsz egy...

- F7-et?

- Igen. Honnan tudtad? - kérdezte némi meglepődöttséggel hangjában.

- Alul kiírja - mutattam rá ujjammal a segédletre vigyorogva.

- Oké, ezt elbambultam - sóhajtotta.

- Ühüm - bólogattam mindentudóan, de nem bírtam sokáig, és hangosan felnevettem.

- Ne nevess ki! - lehelte fülembe érzékien, és gyengéden megcsókolta nyakam. Megborzongtam a kellemes érzéstől, és ez neki is feltűnt, mert ahelyett, hogy abba hagyta volna, folytatta nyelve édes játékát nyakamon.

- Kérlek, Aya - nyögtem szinte, és éreztem, hogy nadrágom vészesen szűk lett az elmúlt pár pillanat alatt.

- Ne haragudj - lépett el mellőlem. Megkönnyebbültem kicsit, mindennél jobban vágytam ugyan arra, hogy folytassa, hogy ne hagyja abba, de valami mégis visszatartott. Aya leemelt egy kisebb dossziét az egyik polcról, és elém tette azt. - Ezek az új számlák. Felvezetnéd őket a gépre?

- Igen - feleltem kissé rekedten, majd ő is így tett. Elvette a laptopot az íróasztalról, majd leült velem szembe, és kinyitva azt dolgozni kezdett. Még mindig remegett a kezem, még mindig szűknek éreztem farmerem, de nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak rá, még ha csak lopva is. Persze gondolataim hamar elkalandoztak. Képzeletben nem álltunk meg annyinál, mint most, sokkal messzebbre mentünk.

- Valami baj van, Nico? - ért egy kéz vállamhoz, és Aya hangja visszarángatott a valóságba. Hogy került ez ilyen gyorsan mellém?

- Nem, nincs - hebegtem. - Csak elbambultam.

- Ha bármire szükséged van, szólj nyugodtan - mosolygott rám kedvesen.

- Rendben - feleltem, majd újra nekiálltam a számlák iktatásának.

 

Alig vártam, hogy végre otthon legyek, és, még ha csak egy kicsit is, távol kerüljek tőle. Első utam most kivételesen a fürdőszobába vezetett, ledobáltam magamról ruháimat, majd beléptem a zuhanykabinba és megengedtem a vizet. Mennyei érzéssel töltött el, ahogy a langyos vízcseppek bőrömet érintették. Lehunytam szemem, és csak hagytam, hogy kényeztessen a kellemes permet. Újra eszembe jutott a délután, ahogy nyelvével lassan játszadozott nyakamon, miközben forró lehelete bőröm cirógatta. Újra éreztem parfümjének kellemes illatát, és ismét libabőrös lettem. Gondolatban megint hagytam folytatódni az eseményeket. Elképzeltem, ahogy puha, lágy ívű ajkai megízlelik bőröm minden egyes négyzetcentiméterét, miközben lassan halad lefelé testemen, egészen ágyékomig. Merevedésemre fontam kezem, és lassan mozgatni kezdtem azt, ahogy elképzeltem, ő hogyan kényeztetne engem. Gyorsítottam a tempón, ám már olyan rég volt részem ilyen élményben, hogy pár perccel később izmaim megfeszültek, s egy halk sóhajjal és nevével ajkaimon adtam át magam a gyönyörnek.

- Ezt jól megcsináltad - néztem le művemre, melynek nyoma még félig-meddig ott csillogott tenyeremen. - Azt hiszem, ez kapásból felérne egy szerelmi vallomással - nevettem el magam. Befejeztem a zuhanyozást, s végül egy, a derekamra kötött törülközővel, kimentem a konyhába, hogy készítsek magamnak egy kávét. Már az asztalnál ültem, a gőzölgő nedűt kavargatva és dohányozva, mikor megcsörrent telefonom. A kijelzőre pillantottam. Aya hívott. Csak remélni mertem, hogy minden rendben volt a felvitt számlákkal, és nem azért keres, hogy helyből letekerje a nyakam.

- Igen? - emeltem fülemhez a készüléket, és már vártam a hatalmas üvöltözést a vonal másik végéről.

- Csak az jutott eszembe, mi lenne, ha holnap leugranánk a lőtérre? - Mély levegő, átvészelt szívroham.

- És mi lesz a munkával? - tereltem.

- Nico, holnap vasárnap van. Akkor sem dolgoznék, ha ezen múlna, hogy összedől-e a világ vagy sem.

- Tudom is én, milyen nap van - morogtam.

- Na, ne duzzogj, kisfiú! Kilencre nálad vagyok! Ne csípd ki magad nagyon! Ja ne! - bontotta a vonala, én meg köpni-nyelni nem tudtam hirtelen.

- Bekaphatod! - sziszegtem a készüléknek, majd lerakva telefonom az asztalra, bevonultam a nappaliba, elnyúltam a kanapén és bekapcsoltam a tévét...

 

Kapucsengőm idegesítően éles hangjára ébredtem, és szemem dörzsölgetve másztam el a konyhaasztalon felejtett telefonomig. Ha fontos az illetőnek, úgyis megvárja, míg odaérek az ajtóhoz. Felkaptam mobilom és megnéztem a kijelzőjét. Tizenkét nem fogadott hívás villogott rajta és az idő. Kilenc óra tizenkettőt mutatott.

- Bassza meg! - kiáltottam fel, és kaptam fejemhez, majd az ajtóhoz siettem. - Nyitom már! - szóltam bele a kaputelefonba, és már nyomtam is meg a gombot, miközben lakásajtóm kulcsát is elfordítottam a zárban. Megigazítottam derekamon a törülközőt, és már rohantam is a fürdőbe, hogy megmossam az arcom. Ekkor kopogott bejárati ajtómon.

- Gyere be! - kiáltottam ki, miközben arcomat törölgettem. - Nyitva van!

- Merre vagy? - hallottam meg Aya hangját.

- Jövök már! - feleltem, és kiléptem a nappaliba. Aya döbbenten pillantott rám.

- Oké, hogy azt mondtam, ne csípd ki magad, de egy szál törülköző kicsit édeskevés, nem? - mosolyodott el. Fenébe már!

- Csessze meg! - szitkozódtam, és éreztem, hogy fülig vörösödöm. - Máris itt vagyok! - rohantam át a hálóba.

- Már alapozó sem kell! - kiáltott utánam kuncogva.

- Kapd be! - feleltem, miközben beleugrottam egy bokszerbe, egy kényelmes farmerbe, és előhalásztam az egyik garbóm. Már csak a zokni hiányzott és... - Itt is vagyok! - nyújtottam rá nyelvem. - Mehetünk!

- Így, boglyaska? - nevetett fel újra. Ismét berohantam a fürdőbe. A hajam úgy állt, mint egy frissen összetúrt szénakazal. Felkaptam a fésűt a tükör előtti polcról, és nekiálltam megigazítani a hajam, miközben - a mai nap folyamán már sokadjára - megállapítottam, ez sem az én napom.

- Még valami? - jöttem elő.

- Telefon, kulcs...

- Igenis! - forgattam meg szemeim, felkapkodtam a cuccokat, belebújtam edzőcipőmbe, és végre elindultunk.

 

- Mondd csak, Csipkerózsika, mi fárasztott le ennyire tegnap? - kérdezte, miközben lekanyarodott az autópályáról.

- Csak az egész napos meleg szívott le ennyire.

- A meleg vagy egy meleg? - jött az alattomos kérdés.

- Ha egy meleg, ahhoz sem lenne túl sok közöd - morogtam. Most mégis, mi a fenét féltékenykedik?

- Igazad van! - felelte közömbösen, miközben leparkolt. - Megjöttünk! - szállt ki az autóból. Én is ezt tettem, majd beléptünk az épületbe.

- Szia, Kazu! - köszönt a portán ücsörgő férfinak.

- Aya! A szokásos pályákat?

- Igen. Sokan vannak?

- Ti vagytok az elsők - felelte a Kazunak nevezett fickó.

- Jelentkezett be más is mára?

- Nem. Ezek az úri ficsúrok inkább hétköznap jönnek, munka helyett - vonta meg a vállát a férfi.

- Köszi - indult el Aya, én meg igyekeztem őt követni. Jobbra fordultunk a folyosón, majd nem sokkal később, a második ajtón beléptünk. Aya még mindig nem szólt hozzám, és ez kezdett egyre jobban nyomasztani. Én tényleg nem akartam őt megbántani a kocsiban, de egyszerűen túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy még ő is csak piszkáljon. Mindenesetre valamit tennem kell, mert ez így nem lesz túl izgalmas.

- Régóta jársz ide? - próbáltam meg beszélgetést kezdeményezni.

- Nem mintha rád tartozna, de már jó pár éve - felelte lekezelően.

- Nézd - kezdtem neki mondandómnak -, nem akartalak megbántani a kocsiban, sajnálom.

- Inkább gyere ide! - mondta még mindig hűvösen, miközben betárazta az egyik gyakorló fegyvert, és kibiztosította. Odaléptem mellé, ő pedig kezembe nyomta a pisztolyt. - Szegezd a céltáblára! - Megtettem. - Lőttél már valaha? - kérdezte mellettem állva.

- Még sosem - feleltem. Mögém lépett, egészen hátamhoz simult, majd jobb kezével megtámasztotta jobbomat, baljával pedig beállította a fegyvert tartó balt.

- Így már jobb! - Éreztem újra kellemes illatát, s megint elvörösödtem. - Most pedig, húzd meg a ravaszt! - Meghúztam. Nem voltam felkészülve arra, hogy egy ilyen kis fegyver ekkorát fog rúgni, így hirtelen megtántorodtam. Ha Aya nem lett volna mögöttem, minden bizonnyal hanyatt estem volna. Bezzeg a filmekben sokkal egyszerűbbnek tűnt minden.

- Fenébe! - morogtam.

- Vigyázz, nagyot rúg! - suttogta fülembe a szavakat. Megborzongtam forró leheletétől, és egy halk sóhaj hagyta el ajkaim.

- Aya - leheltem szinte könyörögve a folytatásért, és lehunytam szemem. Hűvös levegő csapott arcon, s kezei, melyek eddig enyéimet tartották, hirtelen eltűntek.

- Próbáld újra! - jött az utasítás valahonnan a hátam mögül. Kibiztosítottam a fegyvert, a céltáblára szegeztem, majd lőttem. Már tudtam, mire számíthatok, így fel voltam készülve arra, hogy ismét nagyot rúg a fegyver. Így is lett, de már nem tántorodtam meg.

Egymás után többször is lőttem, mígnem Aya hangja megállított.

- Nézzük meg, eltaláltad-e egyáltalán - nyomta meg az asztalon lévő gombok egyikét, mire a céltábla elindult felénk. Ahhoz képest nem is voltam annyira béna. Tíz lövésből mindösszesen három ment totálisan mellé, a többi azonban célt talált, még ha helyenként éppen hogy csak súrolta a táblára rajzolt fekete alakot.

- Született tehetség vagyok - mutogattam a táblára vigyorogva. Aya nem szólt. Kivette kezemből a fegyvert, átlépett a másik táblához, és tüzet nyitott. Amikor végzett, lerakta a pisztolyt az asztalra, majd a saját tábláját is előrehozatta a géppel.

Na jó, azt hiszem, közel sem vagyok olyan jó, mint ő, na de miért is kéne annak lennem? Van pár évnyi előnye velem szemben, ami azért valljuk be, nem elhanyagolható. Sőt, ha azt nézem, hogy életemben először volt fegyver a kezemben, akkor igenis remek teljesítményt nyújtottam.

- Menjünk át a másik pályára - mondta tárgyilagosan, én pedig egyre jobban elkeseredtem. Még mindig közömbös volt velem, még mindig játszotta a kocsiban magára öltött jégkirályfi szerepét.

- Aya, kérlek... - próbáltam meg újra.

- Mondd! - felelte rám sem nézve, miközben gondosan helyére tette a pisztolyt.

- Kérlek, ne haragudj! Nem akartam így elrontani ezt a napot. Inkább vigyél haza... - hajtottam le fejem, mely egyre jobban kezdett fájni, és az sem javított a helyzeten, hogy hirtelen rettenetes hányingerem támadt.

- Nico, nézd - lépett elém, és nyúlt állam alá -, nem haragszom rád! Oké? - Bólintottam, és vettem egy mély lélegzetet.

- Aya - leheltem nevét.

- Hm? - mosolygott rám. Hiányzott a mosolya.

- Kérlek, vigyél haza...

- Mi a baj? - simogatta meg arcom. - Basszus! Nagyon magas lázad van - nézett szemeimbe.

- Ne haragudj! - hunytam le szemem, de kinyitni már nem bírtam őket. Még hallottam Aya hangját, ahogy nevemet ismételgeti, de már nem tudtam küzdeni a sötétség ellen, mely végül elnyelt.

 

Fáradtan nyitottam ki szemeim. Az ágyamban voltam, a saját szobámban, mellettem pedig Aya aludt békésen. Óvatosan nyújtottam ki kezem, hogy megérinthessem arcát, hogy végigsimíthassak lágy ívű ajkain.

Gyönyörű volt, mint egy királyfi. Arca kellemes nyugodtságot árasztott, és mintha még mosolygott is volna.

Óvatosan húztam végig ujjaim alsó ajkán, majd gyengéden simítottam végig szögletes arcán. Ekkor hirtelen megfogta kezem, és álmosan rám pillantott. Megdöbbentem, és próbáltam elrántani kezemet, de nem engedte, helyette inkább elmosolyodott, majd gyengéd csókot lehelt tenyerembe.

- Hogy vagy? - kérdezte lágyan.

- Már jobban - feleltem kissé zavartan, és fülig vörösödtem. - Ne haragudj, hogy elrontottam a mai napot...

- A tegnapit - javított ki.

- Tessék?

- Hétfő este van, Nico - kaptam újabb csókot tenyerembe.

- De, hogy? - Nem értettem semmit.

- Tegnap összeestél a lőtéren, nagyon magas lázad volt, így hazahoztalak. De, mivel nem tértél magadhoz, és a lázadat sem vitte lejjebb a hideg vizes borogatás, kénytelen voltam orvost hívni hozzád. Nagyon megijesztettél.

- Bocsánat - hunytam le szemeim. Nem szólt semmit, éreztem, hogy közelebb mászik hozzám az ágyon, majd gyengéden megcsókolta homlokom. Libabőrös lettem, ahogy a puha ajkak megcirógattak.

- Megint lázas vagy - simított végig arcomon.

- Nem baj - hajoltam hozzá közelebb bátortalanul, és megcsókoltam. Eddig tartott az ő önuralma is. Kezét tarkómra csúsztatta, s ajkaim ízlelgetve viszonozta csókomat. Innen már nem volt megállj, nem volt visszaút.

Fölém magasodott, s gyengéden ízlelte meg bőröm minden egyes négyzetcentiméterét, mellkasomtól egészen hasfalamig. Megremegtem. Forró lehelete szinte perzselte bőröm, ugyanakkor mindenem libabőrös lett a jóleső bizsergéstől. Halkan felnyögtem, ahogy ismét fölém hajolva, egyik keze becsúszott bokszerembe, és édes játékba kezdett merevedésemen. Rettenetesen felizgatott, éreztem, hogy minden tagom megremeg, ahogy testemet átjárta a gyönyör. Ha így folytatja, nem bírom sokáig. Ám ekkor abba maradt kezének édes játéka, mintha csak meghallotta volna gondolataim. Nyelve hegyével végigsiklott testemen, miközben lejjebb tolta bokszerem, majd végül ajkai közé fogadott. A hirtelen rám törő érzés leírhatatlan volt, és egy apró sikoly szakadt fel belőlem. Szám elé kaptam kezem, éreztem, hogy elvörösödöm, ám ő nem hagyta ennyiben.

- Ne, hallani szeretném a hangod - lehelte merevedésemre a szavakat. Megmarkoltam magam mellett a lepedőt, s lehunyva szemeim, hátravetett fejjel élveztem játékának minden egyes pillanatát.

- Aya... el...fogok... - próbáltam egy értelmes mondatot kipréselni magamból, de ő, mint aki meg sem hallotta, folytatta kényeztetésem. Eddig bírtam. Izmaim megrándultak, gerincem ívbe feszült, s egy hangos kiáltással elélveztem. Ő gyengéden csókolta meg hasfalam, majd elindult ismét felfele, apró puszikat hintve bőrömre, mígnem elért ajkaimhoz, és szenvedélyesen csókolni kezdett.

Azt mondják, a legtökéletesebb afrodiziákum megízlelni saját magadat. Talán tényleg igaz. Mindig is ódzkodtam attól, hogy saját élvezetemet megkóstoljam, ám most, valahogy mégsem zavart, hogy csókol, holott percekkel ezelőtt még mohón nyelte le élvezetem minden cseppjét.

Mellém feküdt, s mellkasom cirógatva nézett engem. Zavarban voltam, rettenetesen. Az arcom égett, ugyanakkor egyre jobban kezdett el rázni a hideg is. Rám terítette a takarót, majd szorosan magához ölelt, hogy testével is melegítsen.

- Ne haragudj, nem lett volna szabad - simított ki egy kósza tincset szememből.

- Az én hibám - hunytam le szemem. Még érzékeltem, hogy mond valamit, de már nem értettem, mit, csak hagytam, hogy magával ragadjon ismét a sötétség...