Levegő után kapkodok még mindig, agyamban száguldoznak a gondolatok, ahogy a józanság ismét felüti benne fejét. Mindketten vétkeztünk, ám ez a bűn most szívbemaróan keserédes...

Vétettünk magunk ellen és vétettünk azok ellen is, akiket mindennél jobban szeretünk.

De a kötés erős, egy falka vagyunk, s ez mindnyájunkat összeköt...

Korán keltem, s az éjszaka nyújtotta gyötrelmek óriási fekete táskákat varázsoltak szemem alá. Nyúzottabb voltam, mint valaha, pedig a Yume által varázsolt élet még ennyi pihenést sem engedett, mint amennyit Thomas mellett kaphattam.

Thomas...

Nem jött haza az éjjel és csak nem is keresett. Be kellett mennie a bázisra elintézni néhány dolgot, de valahol azt reméltem, hamar végez.

Egy hét...

Ez az utolsó bevetése és végleg leszerel. Meghalhat... A gondolatok, akárcsak érzelmeim úgy kavarognak bennem, mint őszi szellőben az apró porszemek. Visszajön. Tudom, hiszem, hinni akarom. De vajon tényleg így lesz? Azt senki sem láthatja előre.

Forrófürdőt veszek, hosszan tartót, megnyugtatót, s miután végeztem a konyhába sétálok egy kávéért, miközben csipogómon egy apró üzenetet küldök Noahnak: A Moonba megyek. Beszélnem kell valakivel.

Thomasnak is hagyok pár sort. Ha hazaérne, legalább tudja, hol találhat meg, majd nekiállok öltözködni. Egy szűkebb fekete farmerre és egy fehér garbóra esik a választásom. Magamra veszem a bőrdzsekit, s felkapva motorom kulcsait elindulok a garázsba járgányomért.

Fél óra...

Fél óra az út a Kutatóintézetből a krimóba. Nem nézem a sebességmérőt. Már rég nincs táj körülöttem, csak megannyi elmosódott színes paca. A gumik frissek, érzem, hogy csúszkál alattam a járgány, ám mielőtt bejárathatnám őket, az egyik kanyarban kicsúszom a géppel, és egy hatalmasat esek. Az évek során megtanultam esni a motorral, de ezt most mégsem úsztam meg könnyen.

- A fenébe is! - kelek fel a földről morgolódva, és sántikálok oda a motoromhoz, hogy újra felülve rá végre leparkolhassak a Moon előtt.

Tíz perc...

Ennyi kellett volna ahhoz, hogy biztonságban ideérjek, de nem is Asashi Tevez lennék, ha ez sikerült volna. Lekapom fejemről a bukósisakot, s az égre pillantok. Meleg van. Ragyogóan süt a nap, s ez valami hihetetlenül jóleső érzésekkel tölt el.

Nyúzottan, egyre jobban sántikálva lépek be a krimó ajtaján, s a hirtelen keletkező erős fényváltozástól egy darabig szinte semmit nem látok. Várok, míg szemem hozzászokik a bent uralkodó szürkülethez. Ő már a pultnál ül, megszokott fűlimonádéja mellett, s őszinte mosollyal az arcán üdvözöl már messziről, az enyémre is mosolyt csalva ezzel.

- Jó reggelt – köszöntöm őt ahogy mellé érek, s a sárga íriszekben most aggodalom és őszinte kíváncsiság csillog.

- Mit csináltál? - kérdezi kertelés nélkül, s feláll, hogy a tőle megszokott módon köszöntsön, összeérinti a homlokunk.

- Borultam a motorral – vonom meg vállaim könnyedén, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Ne aggódj, pár nap és elmúlik – mosolyodom el.

- Beszélni akartál velem – mondja tárgyilagosan végül és hellyel kínál. Leülök, ő pedig a pult mögé lépve tölt nekem is egy adag fűlevet.

- Félek – mondom ki neki kertelés nélkül, amit érzek. Tudom, hogy megért... - Félek, hogy nem jön vissza többé.

- Visszajön – morran fel határozottan és ez mosolygásra késztet, pedig most végképp nincs kedvem mosolyogni. - Visszajön, mert itt vagy neki – teszi hozzá.

- Szeretném hinni, hogy ez így lesz – felelem csendesen, de tényleg jól esnek most Noah szavai. - Két napja megpróbáltam őt ellökni magamtól – kezdek bele még mindig halk hangon. - Dühös voltam magamra, amiért nem tudtam őt megakadályozni, ezért arra kértem, inkább hagyjon el. - Ám azt nem gondoltam, hogy meg is teszi – húzom keserű mosolyra a szám. - Akkor döbbentem rá, hogy mindegy, mit csinál, nem tudom őt elengedni...

- Hülyék vagytok! - vakkantja és ez meglep. Még sosem bírálta az embereket. A cselekedeteinket igen, de minket sose. Most mégis megteszi, s látom rajta, hogy sárga íriszeiben harag csillan meg. - Hogy vagytok képesek erre? - kérdi ingerülten. - Sohasem láttam ennyire tiszta és őszinte barátságot, mint a tietek, akkor mégis hogy tehettétek ezt?

- Mert hülyék vagyunk – felelem neki egyszerűen. - nagyon hülyék... - remeg meg hangom, de határozottságot erőltetek magamra. Noah lecsillapodik. Minden haragja elszáll és odalépked hozzám, majd karjai közé von. Mindig is előbbre tartotta mások oltalmazását a saját haragjánál és fájdalmánál, és ezért most rettenetesen hálás vagyok neki. Megnyugtat a közelsége, megnyugtat, hogy megpróbál vigasztalni.

- Nem áltatlak, nem mondhatom azt neked, hogy biztos, hogy visszajön, mert ezt én magam sem tudhatom, de... Itt vagy neki, és tudva hogy vár rám valaki, én mindent megtennék azért, hogy visszajöjjek hozzá... - mondja kedvesen. Elmosolyodom.

- Köszönöm...

Órákkal később...

Elment.

Behívták.

Túl hamar.

Még nem volt itt az ideje.

Még lett volna egy éjszakája...

Velem.

Nézem.

Nézek utána...

Kisétál az ajtón, s úgy érzem, vele együtt az életemből is. Már nem érdekel, hogy gyengének tart bárki is, nem érdekel, hogy emiatt minek tart Noah. Összeomlok a rám nehezedő fájdalom súlya alatt, s arcomról patakokban folynak le könnyeim, míg kezem a tehetetlen dühtől ökölbe szorul.

- Miért nem tudtam őt megakadályozni? - kérdem halkan, de sokkal inkább hangzik ez éles önvádnak, mint kérdésnek.

- Menni akart – mondja csendesen és szorosan magához von. Belesimulok ölelésébe, mely most jólesik és megnyugvást ígér. Hosszú percek telnek el így, végül Noah töri meg a csendet. - Gyere velem a Vacokba – kéri csendesen. Aprót bólintok. Nem ereszt el, még mindig tartva engem egyik karjával megindulunk a krimóból kifele, egyenesen a Vacokhoz.

Lassan haladunk. Fejemben ezer meg ezer gondolat cikázik szüntelen, s a hideg futkos hátamon. Megtorpanok, egyszerűen nem vagyok képes tovább indulni. Megbénít valami. Rettenetesen fáj a lábam és pokolian sajog a szívem.

- Gyere, már nincs messze – kér csendesen a farkas, de nem vagyok képes mozdulni. - Asashi – morran rám, de ebben a morgásban sokkal inkább aggodalom van, mint harag. Megáll előttem. Arcom tenyerei közé fogja, s kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Óvatosan törli le könnyeim. - Nem tudlak megvédeni a fájdalomtól, és nem is akarlak. Ez erősebbé tesz, de magadtól meg foglak védeni, mert megígértem neki, hogy vigyázok rád – mondja határozottan, s a sárga íriszekben elszántság csillog. Lehunyom szemem. Ajkaimra puha ajkak tapadnak, s kíváncsian ízlelik meg őket. Minden gondolatom a semmibe vész. Agyam kikapcsol. Átkarolom a farkas nyakát, s viszonozom a csókot, mely most egyszerre szabadítja fel lelkem és testem egyaránt.

Keze derekamra vándorol, s ujjait nadrágom szélébe akasztva ránt magához közelebb. Teljesen hozzá simulok, miközben én követelek tőle újabb és egyre vadabb csókokat.

Bárány-farkas-ember hibrid...

Félnek tőle, tartanak tőle. És sosem féltem Noahtól. Nem adott rá okot, egyszer sem. Sokkal inkább a kíváncsiság hajtott. Meg akartam őt ismerni, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Hogy egyszer majd vágyni fogom az érintését és a csókját.

Elvesztem...

Rámar ajkaimra, vadul, követelődzőn, birtoklóan, miközben ujjai pólóm alá siklanak és végigszántanak bőrömön. Felnyögök, Noah pedig nem tétlenkedve magához von és az egyik fának tol. Fülembe szuszog, végig nyal államon, egészen fülem tövéig, s beleharap. Jólesően mordulok fel, ő pedig kap az alkalmon, s ajkaival nyakamra vándorol, miközben körmeivel végigszánt oldalamon, és jelzésképpen beleakasztja ujját farmerom szélébe.

Elmosolyodom. Kezeim végigsiklanak vállán, le karjain, mígnem kézfejére simulnak, majd megkeresik nadrágom gombját, kioldják azt és a cipzárt is lehúzom, ezzel is megkönnyítve a farkas dolgát. Elégedetten mordul egyet és lerántja rólam a nem kívánatos ruhákat, majd jutalmul nyakamba harap. Ismét felnyögök. Teljesen megőrjít ezzel a vadsággal, s szép lassan elvesztem józan eszemet is. Kezeim becsúsznak pólója alá, végigszántanak hátán, miközben körmöm belemélyesztem bőrébe. Megvadulok az érzéstől, mely átjárja testemet. Noah ugyanilyen vadsággal ér hozzám, tépi ajkaim, harapja nyakam, ám ahelyett, hogy ezzel elijesztene, csak még jobban feltüzel. Akarom, igen, akarom őt!

- Akarlak! - nyögöm, miközben beletúrok hajába. Elmosolyodik, ellép előlem, hogy ruháitól megszabadulva ismét hozzám simulhasson, most már fedetlen testével. A fának présel szinte. A durva kéreg felsérti hátamon a bőrt, de most ez is csak feltüzel. Újra lecsúszik keze oldalamon, belém mar, majd az ölébe vesz, s egy határozott mozdulattal elmerül bennem. Az ösztönei uralják, azok az ösztönök, melyektől mindig is rettegett, hogy nem tudja őket féken tartani. Elmondta nekem, elmondta, hogy fél attól, hogy egyszer széttépi azt, akit szeret. Engem már ez sem érdekel. Vágyom ezt a vadságot...

A gerincemen végig futó fájdalom és gyönyör furcsa egyvelege rabul ejt. Nem, már nincsenek gondolatok, csak a gyönyör, mely átjárja testem, s annak hajszolása. Durván marok rá ajkaira, már én sem fogom vissza magam, ő pedig ütemesen mozogni kezd bennem. Nyögök, zihálok, karmolom, harapom, ahol csak érem, s ő ugyanígy tesz. Vállamba mar, nyakam bőrét tépi, miközben egyre vadabb, egyre gyorsabb tempót diktál. Nem maradok adósa. Körmeimmel mély barázdákat szántok hátába és beletúrok hajába. Remeg mindenem. Hagyom, hogy magával ragadjon ez az érzés, s másodpercekkel később izmaim megfeszülnek, egy pillanatra talán még levegőt is elfelejtek venni, s végül elernyedek karjai között, zihálva, levegő után kapkodva. Belemarkol hajamba és hátrafeszíti fejem. Tépj szét, kérlek! Küldj a pokolba! - kiáltják gondolataim, ám mielőtt ez megtörténne, ő is átadja magát a beteljesülésnek, s térdre ereszkedve von karjai közé, fülembe lihegve.

Levegő után kapkodok még mindig, agyamban száguldoznak a gondolatok, ahogy a józanság ismét felüti benne fejét. Mindketten vétkeztünk, ám ez a bűn most szívbemaróan keserédes...

Vétettünk magunk ellen és vétettünk azok ellen is, akiket mindennél jobban szeretünk.

De a kötés erős, egy falka vagyunk, s ez mindnyájunkat összeköt...

- Asashi?! - hallom meg aggodalommal teli hangját, s ez visszarángat a jelenbe.

- Jól vagyok! - mosolygok rá biztatóan.

- Sajnálom... Nem akartalak bántani... Én... - néz rám bűnbánóan, s lassan nyalogatni kezdi sebeimet. Tenyereim közé fogom arcát, s kényszerítem, hogy rám nézzen.

- Noah, semmi baj – mosolygok rá őszintén, szelíden, s gyengéd csókba vonom, úgy ízlelve meg ajkait, mintha ez lenne az első csókunk... - Köszönöm – mosolygom csendesen. Szemeiben hitetlenség csillog. Megmosolyogtat. Még mindig nem hiszi el, hogy engem ezzel nem tud megrémíteni, hogy nem undorodom tőle, hogy nem akarok menekülni. - Menjünk haza – súgom neki szinte alig hallhatóan.

Talán lesz folytatása az éjszakának, Talán ennyi kellett, hogy mindketten megnyugodjunk végre...