„A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivembõl folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”

Sajnos a folyók nem mindig békésén, csendesen fecsegnek, hanem félelmetes ellenséggé tudnak nőni, mint a Duna és Európa más nagy folyói.

Én otthon, a tévében néztem csak az eseményeket. Nem dolgoztam sem a gátakon, sem a biztonságot jelentő otthonunkat nem kellett elhagyni.

                           Nyárnak fényei és árnyai.

                           Játszadozó ifjak égő vágyai.

                           Vagy önmagába rejtett ősz

                           megfakult álmai.

                           Szivárvány ívében

                           az égre feszített szerelem.

                           Mesélj nekem kedvesem!

Elő a rozsdás, kopott ekevasat!

Mikor nincs zsongás, csak hajnal hasad.

Esetlen, kese lovamat elé fogom.

S csak megyek végig, végig a soron.

Még hátra nézek, bár az eke szarván már kezem.

Mint valami gyomos ugart, felszántom a szívem.

Felszántom szívemet.

Benne kincset, had leljek.

És ne pereljek, inkább öleljek.

A fém mélyre vájjon, hogy fájjon!

Had érezzem, hogy megsebezzen!

Míg arcom s lelkem belerezzen.

Kincsekért, amim van

olyan nehezen adom.

Hűvös alkonyatkor

körül jár az Isten.

„Ama régi kertben”

jelenlétében hát senki sincsen?

Ilyen távol űztük

Őtőle magunkat,

Elvesztettük, nem találjuk

hazavezető utunkat?

Árnyékból, sötétből,

búvóhelyről előmerészkedünk.

Mezítelen lelkünket szégyellve

Elébe térdelünk.

És szól: Olyan nagyon szeretlek.

Gyermekem régóta kereslek.

Kemény a világ, nehéz az élet,

de én megtartalak.

Magamhoz ölelni mindig is akartalak.