Hűvös alkonyatkor

körül jár az Isten.

„Ama régi kertben”

jelenlétében hát senki sincsen?

Ilyen távol űztük

Őtőle magunkat,

Elvesztettük, nem találjuk

hazavezető utunkat?

Árnyékból, sötétből,

búvóhelyről előmerészkedünk.

Mezítelen lelkünket szégyellve

Elébe térdelünk.

És szól: Olyan nagyon szeretlek.

Gyermekem régóta kereslek.

Kemény a világ, nehéz az élet,

de én megtartalak.

Magamhoz ölelni mindig is akartalak.

Ezért az ígéret.

Érted áldozom a számomra legdrágábbat.

Hűvös alkonyatkor,

mennyire örülnék szíved igaz hálájának!