Elő a rozsdás, kopott ekevasat!

Mikor nincs zsongás, csak hajnal hasad.

Esetlen, kese lovamat elé fogom.

S csak megyek végig, végig a soron.

Még hátra nézek, bár az eke szarván már kezem.

Mint valami gyomos ugart, felszántom a szívem.

Felszántom szívemet.

Benne kincset, had leljek.

És ne pereljek, inkább öleljek.

A fém mélyre vájjon, hogy fájjon!

Had érezzem, hogy megsebezzen!

Míg arcom s lelkem belerezzen.

Kincsekért, amim van

olyan nehezen adom.

Görcsösen utána kapva

hozzá hogy ragaszkodom.

Engedd el! Szól a lélek.

Mit cserébe kapsz az, az Élet.

Lelkem tudja, de mégis dacolok.

Istenem! Én Veled harcolok?