Mindenkinek van egy MÁV-os sztorija. Erről ismerszik meg a magyar. Meg a rohadt nagy gyerekoltásos hegektől. De komolyan: látott már vki más országból jövőket ilyen maradandó sebekkel??

Az én MÁV-os kis akcióm természetesen önnön lúzer mivoltomból indult ki, és az, hogy ebből egy ideillő sztori lett, az már teljes egészében MÁV érdem.

Azt kell mondjam nem kis tapasztalattal rendelkezem az interszitizés terén, idestova 8 éve figyelem a lassú, de biztos haldoklását a Budapest-Pécs táv színvonalának. A megfelelő mennyiségű tapasztalat birtokában e téren, felelősségteljesen állíthatom, hogy a MÁV ezen az útvonalon legalábbis egyedülállót alkotott. Kétlem, hogy ma, a XXI. században még bárhol a világon előfordul, hogy sikerül 8 év alatt a menetidőt 30 perccel hosszabbítani és az intercity megállóinak számát növelni. Teljesen hülyék a franciák ezzel a TGV-vel, meg a németek, japánok azokkal a vacak mágnes vonat műsoraikkal, mikor itt él és virul, lüktet és száguld köztünk egy MÁV. Másik megközelítésből kell látni a feladatot. Az emberek szeretnek vonaton ülni. Szeretnek olvasni, zenét hallgatni, és a technika már lehetővé teszi, hogy Age of Empire-t játszunk miközben utazunk. Más kérdés, hogy legalább 1000 oldal kell, 2 aksi és gyakorlatilag lejátszható az egész játék annyira hosszú ideig megy a vonat, de mikor szán az ember ezekre a dolgokra ténylegesen a napjából 3 egész órát? Szerintem a MÁV valójában egy társadalmi megújulást tervez, egyfajta kultúrmissziót tűzött ki célul.

Ahhoz burzsuj vagyok, hogy IC-vel járjak, de ahhoz nem eléggé, hogy a vonaton vegyem meg a kólát 400 forintért. Így előrelátó vidéki kislány módjára bespájzoltam a cherry coce-ot, ittam is belőle, de jó Looser Ltd. vezetőhöz méltón nem csavartam rá teljesen a kupakot, így mikor feltettem a bőröndöt a tartóra kiborítottam az egészet elárasztva ezzel 8 ember ülőhelyének teljes lábelhelyezési felületét. Gondoltam a dolog menthető tekintettel arra a nem elhanyagolható tényre, hogy a vonat állt és egy lélek nem volt még a kocsiban. Elszaladtam keresni egy kallert, vagy személyzetet, vagy élő embert. Ez egy egészen aprócska Déli Pályaudvar, amiről itt mi most beszélünk, így nyilván nem igény a mérhetetlen mennyiségű alkalmazott a helyszínen, ezért lehetett, hogy senkit nem találtam. Lehet épp a következő sztrájk témáján brainstormingoltak, én nem tudom, de sehol senki.

Így vissza a vonatra, elkezdtem a sloziból kihordani a papírtörlőket és azzal felitatgatni. Elég rövid időn belül rájöttem, hogy ez nem a járható utak legjobbika. Eddigre viszont elkezdtek szállingózni az emberek. Nem volt mit takargatni, nyilvánvaló volt, hogy ki okozta a balesetet, miután egyetlen ember ült  ⅛  kólával az egész kocsiban. Megvető pillantások tömkelege, szégyen, megaláztatás. Mély megbánással a szememben próbáltam szerény mosoly kíséretében felvállalni a tettem.

De az élet nem áll meg. A vonat elindult, a skarlát betű ott maradt rajtam. 30 perc múlva viszont az egész kóla-cucc leragadt. Így mindenki résztvevője lett egy gigantikus koncertnek: aki a talpát bármilyen oknál fogva felemelte a földről iszonyatos ragadáshang, cuppogás, klattyogás, 8 ember 2 lábának minden egyes mozdulásánál változatos szimfóniák garmadáját hallatta. Amikor a 3. ember mozdult meg és kísérte koncert minden rezdülését, hangosan elkezdtünk röhögni és Flatley-t megszégyenítő műsort adtunk az egész vonat nem kis örömére. Persze voltak olyanok, akik mászkáltak, hordva ezzel a szélrózsa minden irányába a ragadást.

De elkerülhetetlenül eljött az igazság és a valósággal való szembenézés perce. Jött a kalauznéni. Újabb szokás a MÁV-nál, hogy biztonsági őrrel mászkálnak a kallerek, így dupla örömnek nézhettem elébe. Odaértek, megvető pillantással körbenéztek és kimérten megkérdezték, hogy ez mi? Töredelmesen bevallottam, hogy ez bizony az én kólám hétnyolcad része. Elfintorította pedáns, baktériummentes környezethez szokott orrát a kolléganő és hátat fordított. Próbáltam menteni a menthetőt és szedercsíra méretűre összehúzva magam mondtam halkan, hogy megpróbáltam még az indulás előtt abszolválni ezt a problémát, de nem tudtam. Erre az volt a válasz, hogy már azóta itt van ez a redva?? Meghökkentem a válaszon, de annyira nem, hogy eltántorítson a szándéktól: megkérdeztem, hogy esetleg, most, ha esetleg lenne MOST 6 kocsira jutó egyetlen felmosó felszerelés, akkor én ezt megoldanám (nem térvén ki arra, hogy mondjuk nem az én dolgom lenne, de egyemegabassza, megcsinálom).

Micsoda közhely: „ha szemmel ölni lehetne”…  ennek a kallernéninek a szeme ennél sokkal többet foglalt magába: ha szemmel kínozni, megalázni és vérbefagyottan leköpni, levizelni és tollal beszórni lehetne, még akkor is kevés lenne minden tudás arra, amit ő akkor kívánt volna nekem, aki minden bűnök legsötétebbikét követtem el: kiborítottam egy félliteres kólát.

Ezzel a tekintettel továbbment és mivel még nyilván nem volt elég a gyötrelmeimből, amikor beért a két kocsi közötti eszméletlen zajos részbe, megemelvén a hangját, hogy az őt követő biztonsági őr jól hallja – meg az egész vagon, de ezt nyilván nem mérte fel – elüvöltötte magát: „Beszarok! Kis picsa kiborítja a kólát és még neki áll feljebb!”

Nem tudom felfedezhető lett volna-e abban a pillanatban nálam vörösebb szín az univerzumban. Minden résztvevő, aki addig esetleg a helyén ült és nem tudott az itt zajló eseményekről most maradéktalanul tudomást szerzett az egészről. Az emberi természet legtitkosabb, legmeghatóbb kifejeződése a részvét. Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen minden bűnöm megbocsáttatott az embertársaim részéről.

Nem kellett túl nagy intelligencia – kallernéninek mégsem volt meg –, hogy rájöjjünk arra a nem elhanyagolható tényre, hogy a vonaton előfordul, hogy utaznak gyerekek, lúzerek, bénák, és szánalmasak is, akiknél 3 óra alatt előfordul, hogy szomjasak. Nyilván a MÁV történetében még soha az életben nem volt arra példa, hogy kiborult volna bármilyen folyadék a kocsikban, így teljesen elfogadható, hogy az egész vonaton nincs egyetlen takarító ember egyetlen rendelkezésre álló felmosószettel. A MÁV-os kocsik nyilván mindig tiszták, makulátlanok, domestos hegyeket táraznak ki rajtuk/bennük, nyilván a takarító személyzet gumikesztyűben és frakkban takarítja el az igénytelen és kifogásolható higiéniás intercity utasok minden mocskát.

Valószínűleg azért nem tudtak megfelelően reagálni a katasztrófa helyzetre, mert tökéletesen rendszeridegen volt a cselekedetem.