Borzasztóan le vagyok maradva, de hát sajna dolgozni kell, hogy megtermeljem egy csomó ember szociális segélyét, családi pótlékát, munkanélküli segélyét és a soha életében nem dolgozók TB-jét J  Viszont a mostani téma az, amivel kapcsolatban ezerésezer sztorit lehetne írni. Ez az az idõszak, amikor még a legmázlistábbak is legalább egy kicsit, legalább egyszer egy évben szívnak. Így hát következzék nem Örkény babérjaira törve, de leglábbis az ötletét felhasználva: mónika és kisbarátai ünnepi egypercesei.

Látszik, hogy hazajöttünk? most jut csak idõm az új bejegyzésre, az uccsó napok eseményeire.

Kezdeném azzal, hogy életem pudingjának mazsolája (korábbi nevén életem párja) az, akinek identitásom, öntudatra ébredésem köszönhetem. Nevezetesen, hogy rájöttem, hogy lúzer vagyok. Addig ugyanis azt hittem, hogy ez az állapot a normális. Õ tudatosította bennem, hogy vannak, akikre mindig süt a nap, nem csak idõszakosan áznak szarrá. Hallott már valaki olyan élõ emberrõl aki szárítóval lever egy  cserepes virágot és az talpra esik???