Verőfényes nyári nap. Mónika megy a közepesen tömött buszmegállóban rettenetesen elgondolkodva. Meredten néz maga elé, összeráncolt homlokkal koncentrál, aki kicsit odafigyel hallja az agytekervények mozgását.

Ezen emberfeletti összpontosítás közepén a ruganyos lépteimmel, a határozott lendületemmel izomból nekimentem egy kukának. Nem keltett különösebb feltűnést a dolog, ez ugyanis egy beton aljú kuka volt, amihez még az én nem elhanyagolható súlyom sem elég, hogy felborítsam. Kitörölhetetlen angolkisasszony jólneveltségem azonnali reakciót váltott ki, ránéztem az áldozatra és mondtam, hogy bocsánat. Ezen többen elmosolyodtak, de ez nekem nyilván kevés volt, elképesztő emberszeretetem arra ösztönzött, hogy, ha lehet az egész buszmegállónak szerezzek egy jó napot, így mikor rájöttem, hogy kitől (mitől) kértem bocsánatot, még egyszer ránéztem és azt bírtam mondani: ja te vagy az…

Ééértitek?! Legjobb, legrégebbi, legmélyebb barátom te: a kuka!!! Rezzenéstelen arccal továbbsétáltam a következő befordulható utcasarkig, magam mögött hagyva egy vidám társaságot. Nem bírtam rájuk haragudni, kétlem, hogy fordított esetben a bajba jutott segítségére siettem volna, mondjuk egy ásemmibajelőfordul dumával, mert bakker ez NEM FORDUL ELŐ! Kiarosseb kér bocsánatot egy kukától és utána még letegezvén ki szólongatja???

Inkább megvártam következő buszt…