Fülembe dalol a szél egy dallamot,
hallod-e, kedves? - ez a mi kis dalunk.
Lágyan, édesen dúdol egy hajnalon,
valcert jár a tavasz, de mi - siratunk.

Az ifjúi érzelmek szilaj tánca
egyszer majd szelíd öleléssé válik,
a felejthetetlen románc virága
átölel, elringat, de nem szikrázik.

Páros ütemre dobban most a szívünk,
hosszan, mélabúsan jajong a lélek,
megkopottá vált már szivárványszínünk,
hajunk szürkére festették az évek.

Didergő testem idézi a múltat,
még keresem az ismerős dallamot,
de tomboló vihar fülembe fújtat,
az ég sem küld sebeimre balzsamot.

Hamvadó vágyunk sziszegő szél fújja,
földi lét még kicsit árnyékként követ,
leszálló nap halkan fülembe súgja,
emlékezz! - és ne bánd az ősz fürtöket.

Most újra hallani vélem a dalunk,
játszi könnyedséggel magasba ível,
és újra szárnyalunk, elakad hangunk,
emlékek ragyognak fel bíborszínnel.