Történet egy kutyáról: 

"Kedves Anyu és Apu! 
6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat játszottam a gyerekekkel, és nagyon 
boldog voltam Veletek. Ahogy tovább nőttem, egyre nőtt a mozgás igényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek nem akartak velem játszani, ha odamentem egy simiért, sokszor még belém is rúgtak. Aztán egy napbeültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam, végre hónapok ótaelőször látok mást is a kennelen kívül. Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem, Ti mársehol sem voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, 

labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is 
gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. 
Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon, és többet nem tudtam 
felállni. Nagyon nehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok 
menni, de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam, sötét volt 
és féltem. A labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy 
visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg 
segíteni. Többórás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a 
vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köpenyes férfi szaladt a 
kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki 
15 perce ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak akkor engedtem el a 
labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani: 
"Köszönöm". Aztán elaludtam, az utolsó dolog, amit hallottam, gazdám 
kétségbeesett zokogása volt. Már nem félek, nem fázom és nem fáj semmim sem. 
Meghaltam. 

Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék. . . 

Küldjétek tovább, tegyünk érte, hogy minél kevesebb állatnak kelljen szenvednie az emberek kegyetlensége miatt!"

Egy barátom elmondása alapján mondom el Nektek!