Kedves Testvéreim!
Ez a mögöttünk levő karácsonyi ünnepkör, amelybe ma már beletartozik az advent, a mikulás, a karácsony és a szilveszter ünnepe, újból felszínre hozta azt, hogy merre és miképp alakul az egyén, a család és a társadalom erkölcsi értékrendje.
Ahogy haladunk az időben előre, úgy mutatkozik meg egyre határozottabban az, hogy lassan-lassan egybemosódik e négy, eredetileg különálló ünnep.
Mindenki számára teljesen természetes, hogy Mikuláskor az adventi koszorú az asztalon van. Karácsonykor még találunk mikulás csomagot az ablakban, és szilveszterkor még áll a karácsonyfa. Ám, ahogy egyre inkább egybemosódnak ezek az ünnepek, mindegyik külön-külön is veszít az eredeti mondanivalójából, tartalmából, jelentőségéből.
Valójában az advent már most sem Bemerítő János, Jézus eljövetelét előkészítő munkájáról, hanem az evésről, ivásról, wellnessről, pihenésről szól. Miklós püspök emléke átalakult valamiféle Télapóvá, aki betölti a karácsonyi ajándékhozó szerepét is. A karácsony meg többnyire a fenyőfa, a díszítés, a csillogás, a költekezés, a kötelező ajándékozás és ajándékvárás ünnepévé alakult. A szilveszter pedig az alkoholmámorban való féktelen mulatozássá.
Csak elvétve találkozunk az újságban olyan írással, műsorral a rádióban, vagy filmmel a TV-ben, amelyik valamiképp az éppen aktuális ünnep eredeti tartalmát kívánná megőrizni. Ugyanakkor az is látható az ünnepkör kapcsán, hogy ha kampányszerűen is, de egyre határozottabban teret nyer a segítő szándék, az egyéni, vagy közösségi adás.
Nyilvánvaló, hogy a karácsonyi ünnepkör a legalkalmasabb arra, hogy a hétköznapi értelemben használt szeretés, segítés, adás eszközeivel beismerje az egyén is, és a társadalom is, hogy nagymértékű szükség, hiány van jelen, a társadalom különböző rétegeinél, csoportjainál. Beismerje a hajléktalanok hajléktalanságát, a nagy létszámú gyermekéhezés valóságát, a munkanélküliség és pénztelenség nyomorát.
Ezért természetes, hogy karácsonykor megmozdul a különböző vallási, társadalmi, karitatív szervezetek nagy többsége, hogy némi látványossággal, ismertséggel fűszerezve ételt osszanak, ajándékot, ruhát, pénzt gyűjtsenek, hogy eljuttassák a segítségre szoruló családokhoz, emberekhez.
Segíteni akarnak a rászorulókon, a magatehetetlen betegeken, a fiatalokon és öregeken, az árvaházakon és kórházakon, az egyedülállókon és családokon. Igen, mert karácsonykor az emberek mozdulnak, gyűjtenek, segítenek és adnak. Segítenek, ahogy csak tudnak.
Testvérek! Nagy valószínűséggel még senki sem tudja, még senki nem gondolja, de
minden embernek, mint erkölcsöt érintő magatartást, úgy a segítést, az adást is meg kell
tanulnia. Azt a segítést, amelynek az adás az eszköze
E tanulásnak az alapja nyilvánvalóan az a lelkület, amelyben az ember már nem csak
kapni, birtokolni akar, hanem képes meglátni már azt is, ha valaki valamiben komoly
hiányt, szükséget szenved.
Tapasztalatból tudjuk, hogy az önzésből fakadó birtoklás lelkülete, leglátványosabban a
gyerekeknél valósul meg, akik elsősorban kapni akarnak, és amikor a vágyott játékot
megkapták, szinte hisztérikus figyelemmel vigyázzák, nehogy más kezébe kerüljön az.
Bizony ez a vevés és birtoklás lelkülete jelen van a felnőttek világában is, de nem a
gyermeki őszinteséggel, hanem a politika, a gazdaság, a korrupció, a sikkasztás és lopás
álruhájában, rejtetten.
Mi magunk is sokat beszélgetünk közösségben arról, hogy mi a helyes segítés,
mi a helyes adás. Igen, mert különbséget kell tennünk a Jézus által helyeselt és
helytelenített adás között. Nem ugyanarról tanít Jézus, amikor azt mondja, hogy.
„Annak, aki kér tőled, adj neki” (Mt.5;42,), mint amikor arra szólít fel, hogy „Ne(hogy
oda)adjátok a szent dolgokat (ami szent) a kutyáknak, se a gyöngyeiteket ne
dob(ál)játok a disznók elé,” (Mt.7;6,).
Jézus igéjének a tanulásával, a gondolkodás-átalakítás munkájában szükségszerűen
találkozunk azzal a megállapítással, hogy helyesen adni csak Jézus látásmódja,
értékrendje szerint lehet, mert az örökélet távlatában csak akkor, és csak akkor segíthetek.
Ez azt jelenti, hogy tud az ember úgy is adni, hogy nem segít, hanem kimondottan ront a
helyzeten.
Egyikünk előtt sem titok az, hogy a Jézust követő, tanítványi lelkületen kívül élők
rászorultsága, mondhatni a végtelenre van nyitva. Fajra, nemre, korra, állapotra,
körülményre való tekintet nélkül, mindenkinek hiányzik valami, vagy valaki. Hosszú,
nagyon hosszú listát tudna mindenki összeállítani arról, hogy mit szeretne még, mi tenné
boldogabbá, mi az, ami hiányzik neki.
Jézus ezzel kapcsolatban meg arra tanít minket, hogy az emberek elsősorban, az
igényeiket élik meg szükségleteiknek. Azt élik meg, hogy állandóan és folyamatosan ’
szükségük ’ van a többre és a jobbra, és a még többre és a még jobbra.
Mindez meg is van motiválva azzal a magyarázattal, hogy ez a látásmód az emberiség
fejlődésének az alapja és motorja. Természetesen nem a lelki, hanem a körülményekben
megélhető fejlődés mozgatórugója.
Persze ez csak addig igaz, amíg meg nem érti, el nem hiszi az ember azt, hogy nem a
körülményei, hanem a lelki-szellemi kihez tartozása az, ami őt meghatározza. Az, hogy a
lelkét a sátán, vagy az Isten szolgálatába állítja.
Jézus igéjét tanulva érthetővé és átláthatóvá válik az, hogy elsősorban az Istenre, a valóság ismeretére van szükségsége az embernek. Igen, mert az erkölcs területén, a tanításban van hiánya az embernek. Hiánya van a Jézusba vetett hitben, erőben és látásmódban. Hiánya van Igazságban, bölcsességben, megbocsátásban. Hiánya van az örök értékek birtoklásában, az életét megoldottnak tekintő látásmódban.
Mi magunk azt is megtapasztaltuk, hogy ha az értékrendünket Jézus határozza meg, akkor már képesek vagyunk többé-kevésbé hitelesen felmérni más emberek valós szükségleteit, rászorultságát.
Alapjában véve azt már pontosan látjuk, hogy kivétel nélkül, mindenkinek EGY-re, az Istenre, az Istennel való kapcsolat kiépítésére van szüksége.
De addig viszont, amíg képes lesz elhinni ezt, addig bizony a hétköznapi életben, a körülményeiben számtalan területen élhet meg valós hiányt az ember. Olyan hiányt, ami miatt, még hétköznapi értelemben sem gondolhatja magát embernek.
Meglepő fordulata ennek gondolatkörnek az, hogy amíg úgynevezett jószándékkal, szeretettel igyekszik valaki megszüntetni a hiányt a szükséget szenvedőnél, addig valójában nem a másikon, hanem önmagán segít az ember. Igen, mert az adás, nem a másikat, hanem a segítőt építi erkölcsileg. Elsősorban abban építi, hogy nincs megkötözve az anyagi eszközök birtoklásával, és ez által szabadon tud adni. Adni abból, amit az Istentől kapott. Akkor is, ha az adás nem bizonyul segítségnek, és nem éri el a célját. Végső soron magammal teszek jót, ha a másikon segítek.
Az Isten, mint a kiáradás teljessége, folyamatosan, szünet nélkül adja mindenkinek Önmagát, Önmaga világosságát. Ez a világosság viszont csak ott ér közvetlen célba, ahol az embereknek van rá szemük és hisznek Benne.
De akkor az, aki Jézus értékrendjében él, most adjon, vagy ne adjon? Tud-e segíteni, vagy nem tud segíteni?
János Ev.nak 3;16,-os igerészében azt olvashatjuk: „mert úgy szereti Isten a világot, hogy az egyetlen világrajött Fiát adta, hogy mindenki, aki hívő lesz Benne, nehogy elvesszen”
Ezzel Jézus azonosságot tesz a szeretet és az adás, a szeretet és az áldozatvállalás között. Ám azt is látnunk kell, hogy nem az értelmetlen sötétségért, a gonoszságért a vevésért és birtoklásért, nem az ártásért vállalt áldozatról van szó.
A szeretetnek, tehát az adásnak, az áldozatvállalásnak értelme kell, hogy legyen. Az-az értelme, hogy valóban segítség legyen. Segítség legyen, vagy a körülményeiben való valós hiány megszűntetésére, vagy pedig az Istenhez való emelkedésében. Segítség legyen egy megerősítésben, támaszban, reményben.
Azt már jól látjuk, hogy szeretetlen eszközökkel szeretni, nem lehet. De szeretni bölcs és értelmes cél nélkül sem lehet. Ennek bizony az a gyakorlata is lehetséges, hogy úgy segít valakin az ember, hogy nem ad. Pontosan azért, hogy segítsen. Segítsen felismerni és elhordani azt a tetteikért vállalni való felelősséget, amit az emberek egy része, a rászorultság hangoztatásával, legszívesebben másokra hárítana.
Minden adásnak, minden segítésnek felelősség vonzata van, mert minden tevékenységemmel, vagy nem tevékenységemmel hatással vagyok a környezetemre. Ezért ez az adásban megnyilvánuló segítés, tanulási és megvalósítási folyamata nem nyomasztó teherként áll a tanítvány előtt, hanem feladatként. Ezt a feladatot pedig csak látás és rálátás, hit és szeretet által lehet megoldani.
Szükségünk van erre a rálátásra, a hitre, de szükségünk van az óvatosságra és a megfontoltságra is. Igen, mert olyan világban, olyan környezetben vagyunk a Szeretet tanítványai, ahol nagyon nehéz, néha szinte lehetetlen megállapítani azt, hogy ki az, aki valóban rászoruló, és ki az, aki csak ki akarja használni az emberek segítőkészségét, emberszeretetét.
Többnyire majd mindenkinek van már tapasztalata arról, hogy milyen rafináltak, és találékonyak tudnak lenni egyesek, ha pénzszerzésről van szó. Márpedig mindig erről van szó. Hányszor és hányszor megbánja az ember, hogy megesett a szíve valakin, miután rájött arra, hogy átverték.
Ennek ellenére tudnunk kell, hogy nem bennünket, hanem önmagát csapta be. Azzal mindenképpen, ha azt hiszi, hogy jól járt. Sőt azt is mondhatjuk, hogy hosszútávon mindenképpen rosszul járt. Rosszul, mert a csalás nem eszköze az ember isteni természetének, a szeretetnek.
Máté evangéliuma tudósít arról, hogy Jézus Bemerítő Jánoshoz ment, hogy alámerítkezzen általa. Jézus ezzel azt igazolta, hogy az Atya, a bemerítés feladatát Bemerítő János kezébe adta. Jézus alámerült a bűn nélkülisége ellenére, mert ahol, és amiben az Atya adása van jelen, azt Neki át kell vennie.
Jézus azt tanítja a tanítványainak „hogy bármire kéritek az Atyát az én nevemben, megadja nektek.” (Jn. 15;16,). Megadja, mert a tanítványaiban már Jézus él, és akiben Jézus él, az tudja, hogy melyek azok az örök szellemi kincsek, amelyek birtoklásával az örök életet nyeri el.
Jézus arra szólítja fel a tanítványait, hogy szeressenek, kérjenek és adjanak. Igen, mert kérés nélkül még a tanítvány sem képes felmérni, hogy mi az, amit csak és kizárólag az Atya tud megadni neki: a legnagyobb segítőt, a legtöbbet adót, a legnagyobb kincset, a SZENTLELKET.
Ámen