Hamvas Béla: Poeta sacer

A járvány úgy kezdődött, hogy mindenki trónkövetelő lett. Úgy folytatódott, hogy mindenki elkezdett igényt támasztani a papságra, aztán az arisztokráciára, aztán a tudásra. Nem nagy dolog, szóltak. Mindenkiből lehet uralkodó, pap, tudós, művész. Mindnyájan egyenlők vagyunk, mindnyájan mindent tudunk, és ha nem tudjuk, megtanuljuk. Mintha megtanulható lenne a királyság, a főnemesség és a papság.
Amikor a királyok ezt hallották, leköszöntek; a papok, a tudósok, a katonák, az államférfiak szintén.

Tégy engem békéd eszközévé


Uram,
tégy a béke eszközévé.
hogy szeretetet vigyek oda,
ahol gyűlölet van,
hogy megbocsássak,
ahol bűn van,
hogy egyesítsek,
ahol széthúzás van
hogy igazságot hozzak,
ahol tévedés van,
hogy hitet vigyek,
ahol sötétség van,
hogy örömet vigyek oda,
ahol szenvedés van

Nem azért, hogy vigasztalódjam,
hanem, hogy vigasztaljak;
nem azért, hogy megértsenek,
hanem, hogy megértsek
nem azért, hogy szeressenek,
hanem, hogy szeressek;

csak ez a fontos,
mert amikor adunk - kapunk,
amikor megbocsátunk - bocsánatot nyerünk,
amikor meghalunk - új életre kelünk.

Könny és mosoly

Sír a lelkem, ha belülről gyötri a nyughatatlan elme
És zokog, ha a zord szavakon megbotlik az idő,
Mert úgy érzem minden belém rögzült gondolatban
Köddé vált a múlt színei és árnyék lett a jövő.
Csordogáló könnyekre még mosolyt hoz holnapom,
S emlékétől fényt csillant két homályos szemem,
De mikor éjsötéttel takarja be az árnyékarcú bánat,
Már csak vak pillantás lesz, melyben célom sem lelem.
Elrohanó életemben még boldog is lehetnék,
Ha a kegyveszett akarathoz párosulna hitem,
De az túl könnyen elillan, mint a frissen gőzölt pára,
Mikor tűz hevíti lángjával a forráspercekben.