Könny és mosoly

Sír a lelkem, ha belülről gyötri a nyughatatlan elme
És zokog, ha a zord szavakon megbotlik az idő,
Mert úgy érzem minden belém rögzült gondolatban
Köddé vált a múlt színei és árnyék lett a jövő.
Csordogáló könnyekre még mosolyt hoz holnapom,
S emlékétől fényt csillant két homályos szemem,
De mikor éjsötéttel takarja be az árnyékarcú bánat,
Már csak vak pillantás lesz, melyben célom sem lelem.
Elrohanó életemben még boldog is lehetnék,
Ha a kegyveszett akarathoz párosulna hitem,
De az túl könnyen elillan, mint a frissen gőzölt pára,
Mikor tűz hevíti lángjával a forráspercekben.
Könnyeim és mosolyaim mindig váltják egymást,
Vég nélküli nyomban űzik a megremegő sorsot,
S addig fogják játszani ezt a végtelen szívharcot,
Míg az élet lámpásaként egyszer ki nem alszok.