Különös zarándok állott meg előttem,

Az esti homályban, az alkonyi ködben.

Hosszú haja kuszán omlott a szemébe,

Kinos barázdákkal volt szántva képe

És egész alakján valami nagy bánat

Árnyéka borongott, mely szívemre támadt

S a részvét forrását megnyitotta bennem.

Oda lépett hozzám: "Engedj megpihennem!"

Nyájas szemmel néztem a sötét emberre:

"Ülj le mellém, vándor és mond el, hová, merre?

Merre visz az utad és mióta járod

Nyugtalan léptekkel a messze világot?"

Megvillant a szeme és vonagló szája

Ily szavakra nyílott: " Hosszu volt a pálya

Amit én bejártam-de az örök álom

Addig nem jöhet rám míg meg nem találom,

Addig nincs nyugalmam, míg meg nem kerestem!

Mert tudd meg mi történt : - Elveszett az isten!"

Zavar a szemében, zavar a szavában, -

Boldogtalan ember, tudtam, hányadán van!

Ugy sajnáltam szegényt. Szótlanul merengve

Üldögélt mellettem s az alkonyi csendben

Mély, nehéz sóhajja szakadozva szállott.

Megragadta botját, azután fölállott.

Maradásra kértem, szóltam hozzá lágyan:

" Jó vándor, maradj itt, meg van vetve ágyam,

Hajnal-hasadásig szunnyadozzál benne.

Bárki légy, ha szenvedsz, írt adok sebedre,

Hogy meg enyhíthessem, hogy meggyógyíthassam!

" Keresem az istent! " szólt s tovább ment lassan.

-----------------------------------------------------------------------

És elröppent egy év, mint könnyű lehellet.

Egyszer, amint este, csillag fénye mellett

Békés, boldog szívvel álmaimat szőttem:

A szomorú vándor csak megállt előttem.

" Nos"- szólottam hozzá,- üdvözöllek, testvér!

Megvan-e az Isten akit úgy kerestél?"

Oda roskadt mellém s mint sebes zápor,

Összegyült keserve omlott ajkáról.

" Mentem elősször is a nagy palotákba,

Színarannyal festve, márvány kőből vágva.

Elbolyongtam, ó föld, félisteneidhez,

Suttogván magamban: Itt kell lenni, itt lesz,

A hatalmasok közt, kiknél minden óra

Gyönyör és boldogság; - akik egy fél szóra

Milliók nyugalmát, jólétét teszik föl,

S múló vágyaikból, kis szeszélyeikből

Századokra szabják nemzetek törvényét.

Kik a földi élet minden báját , fényét

Csecsemő-kezekkel játszva elkapdossák:

Itt, ezeknél lappang az isteni jóság,

Irgalom, bölcsesség, erkölcsök tökélye,

Az igazság csúcsa és a szellem mélye!

S mit találtam náluk? Hitvány, semmi elmét,

A gőg a butaságát s a kéjvágy förtelmét!

Hol van hát az Isten? Ah! a templomokban,

Zárdák menedékén- ott rejtőzik, ott van,

A tömjénes oltár, a szék közelében,

Hol mindennap róla prédikálnak szépen!

Mentem a papokhoz, sorra jártam őket...

És találtam- ó ég! - szent kereskedőket,

Akik az Istenből üzletet csináltak!

Néma megvetéssel fordítottam hátat.

Mentem a tudóshoz, mentem a művészhez.

Náluk van bizonnyal! Istenileg érez

A magasztos költő; lénye csupa eszmény,

Szüntelen a szépet, a nagyot keresvén.

S mit találtam náluk? Önző irigy lelket

És egy darab koncot, mely fölött pereltek.

Mutogatták vígan egymás szennyét, foltját,

Boldog kárörömmel egymást meg csufolták

Hogy kihunyjon bennök az isteni szikra,

Rátapostak durván gyöngébb társaikra,

Szidták, tépték egymást, mint az utonállók-

Nem! amit kerestem nem találtam nálok!

Hova menjek? Lábam ingadozva lépett

A nyomor lakába... És láttam a népet!

Láttam sorvadt munkást, iszonyú csontvázat,

Aki bősz haraggal sorsa ellen lázadt

S meghalt, mint veszett eb, agyonütve félig.

Láttam a börtönök sápadt csemetéit,

A hat éves tolvajt, a tíz éves zsiványt,

S megcsömörlött lelkem halni, halni kivánt!

Láttam anyát is, az anyát, ki ölbe

Hordott csecsmőjét gonoszul megölte.

Láttam az apát is, könnyemen keresztül,

A komor családfőt, aki gyökerestül

Irtotta ki fázó, éhező családját,

Mint ahogy kertészek a dudvát gyomlálják.

El, csak el! Borzadva hagytam ott a népet,-

Nincs ott Isten, ahol ilyenek történnek!"

Lehajtotta fejét, tenyerébe fogta.

ugy maradt sokáig, csöndesen zokogva.

Azután felszökkent, őrült lázban égve,

S kezdett futni, futni a messzeségbe.

Harsány, buzgó hangja visszacsengett fájón:

" Elveszett az Isten! De meg kell találnom!"