móra istván: édesanyámnak

Csendes alkonyat volt, ahogy hazaértem.
Ave Mariára harangoztak éppen.

Ültél a ház előtt a régi kis padon,
Könnyekkel szemedben, sóhajjal ajkadon.

Letérdeltem eléd, közelről néztelek,
Úgy eltévedt rajtam jóságos két szemed...

Kerested a régi derült vonásokat,
Ragyogó szemeim, nevető arcomat.

Az arcom oly törött,a szemem sem ragyog,
Miről is tudtad, hogy a fiad vagyok?

Hazajöttem, anyám, beteg vagyok lelkem,
Anyai szerelmed gyógyítson meg engem.

Taníts meg engemet még egyszer nevetni
Taníts meg remélni, taníts meg szeretni.

Vigy el ahogy régen az első misére -,
Mutasd meg még egyszer az utat az égre.

Ugye megvannak még a glóriás szentek,
Akik énnálam is még többet szenvedtek?

Mutasd meg őrizőm az Isten bárányát,
Mondd, hogy csókoljam meg a feszület lábát.

A nagy kereszt alatt térdeljünk le ketten.
S mondjuk el, mint régen: Hiszek egy Istenben