j.j.l. ten kate: nagymama

"Van nekem egy öreg Néném
S egy vén könyve van neki:
Száradt levél a könyv mélyén
S már nagyon rég rejtheti.
Rég tavaszkor, mely letépte,
Épp oly száradt most a kéz;
Mi lelheti? Két szemébe
Könny gyűl, hogyha rája néz."
Grün A.

Nagymama oly öreg; ránccal teli
Orcája és haja, mint hó, fehér;
De tiszta még szelíd szeme s felér
Páros csillaggal, mely fényét veti.
Sőt szebb! Oly angyali; belé ki néz:
Az égbe látni vél. S mikor mesél:
A lelkünk oly csodás világban él.
Ruhája régies; sok éve kész.
Nehéz selyem, suhog, ha benne jár;
Szegélye szép virágfűzér s elől
Gombok sora fut végig kétfelől.
Aztán, mivel hosszú az élte már,
- Hosszabb, miként szüléimé, pedig
Nem ifjak ők se! - Ámde Nagymama
Jóval előbb élt már s így nem csoda
Ha végtelen sokat tud. Van neki
Egy könyve, énekes könyv, nyers selyem
Kötésben, mit ezüstkapocs szorít
És kettős zárja van. Szép csendesen
Olvasgat ebből órahosszakig.
E könyvben száradt rózsaszál lapul,
Illatja réges-régen elveszett
És nem mosolyg úgy, mint ablak felett
Fonódva, mely ma oly üdén virul.
S mégis gyakorta, rá mosolygva néz,
Míg két szeméből végül könny pereg.
Nyitjára jönni nékem oly nehéz,
Hogy mit jelent e rózsa. Képzeled
Olykor, hogy míg a könnye rája hull:
Mint harmattól, a rózsa felvidul
És bontja újra száraz szirmait,
Piros színével szinte elvakít
S illatja a szobát betölti már.
S mint ködlepel tűnik szobánk fala
S helyette árnyas erdő vesz körül,
A napsugár ragyog lombok közül,
Felhangzik a pintyőke víg dala
S tölgylomb alól fülmile lágy szava.
Tavasz mosolyg megint; madársereg,
Csalit között dalát csicsergve száll,
Szellő: szavat; levél: hangot talál...
És Nagymama? Már rá se ismerek!
Ifjú megint; enyelg lágy, szőke fürt
Nyilt homlokán; az arca víg, derült,
Mint itt e rózsa, mely épp most fesel,
Szelíd mosoly, míg ajkán lebben el,
Piros cseresznyén mint a napsugár.
S égszín, szelíd szemét amíg lesem:
Anyám vonásit rajt' felismerem,
Amely ma is beszédes és derűs.
Egy boldog ifjú ül az oldalán
S most fesledő rózsát ad át neki...
Ő elpirul s mosolygva átveszi.
Így nem mosolygsz te többé Nagymamám!
Nagy-néha mégis! Ám a gondolat
S emlékezet, mint felleg áthalad
Lelke felett, hol árny kerget derűt...
Az ifjúkor tavasza elrepült!
De még ma is megvan a rózsaszál
Könyvében s rajta olykor elmereng,
Szemébe könny tolul, körötte csend,
Míg lelke a multakba visszaszáll.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
S hol van ma ő? Régen nyugodni tért!...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egy alkony órán egykor hosszasan
Ott álltam én öreg karszékinél,
Hallgatva a meséket boldogan,
Miket az ajka édesen beszél.
Egyszerre hangja csukló és rekedt,
"Fiam!" - mond - "a mesének vége lett!
Fáradt vagyok". S lehajtja a fejét,
Remegve hallgatom lélekzetét
S látom, feje egyre alább hajol.
Csend vesz körül; a lélekzet se száll;
Csak mintha fény gyúl alkonypír alól,
- Mint békejel - az arc derűsre vál
S szelíd mosolyt fest rája a halál.
Halotti, lenruhát adtak reá,
Aztán koporsójába fekteték;
Szeme lezárt; nincs arcredője már,
De ajka akkor is mosolyga még.
Feje körül ezüsthaj omla szét,
Mint Szent fejét, ha festi fénysugár...
S olyan nyugodt. Ki ráveti szemét:
Felejti, hogy oly rémes a halál.
Mikor mondták, hogy majd feltámad ő:
Kételkedés nélkül el is hivém,
Hisz oly nemes, jó s tiszta volt e nő!
S az énekeskönyv síri nyughelyén
Együtt pihen vele. Feje alá
Tették, amint szelíden meghagyá
És elkísérte hosszú éjjelén;
S a rózsaszál is benne úgy maradt
- Utolsó vágya úgy is ez levén - ...
S a Nagymama pihen a föld alatt!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Sírján, a sírkert oldalán, elől,
Mit ültetének rózsafácska nől.
S én láttam, hogy sok bimbó rajt' feselt
S virult s amint a szellő szárnyra kelt,
Egymás fölé hajolva suttogák:
"Ezüst holdfényben s harmat gyöngyiben
Mily édes fürdeni! s minél tovább!
De majd, ha kelyhünk pompáz teljiben,
Egy ifjú jő; s mert megtetszünk neki:
Kiért eped, a bájos, szép leány
Számára majd virágunk elnyesi
S színt, illatot árasztva a fején:
A koszorúban ránk mosolyg a fény!"

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Tölgyágon ülve, hallá fülmile,
Figyelve a rózsák beszédire.
"Igen! Hisz oly régóta zeng e dal,
Mely édes-búsan rózsáról szaval,
Mit ifjú lány énekes-könyvibe
Elrejte jól, míg forró volt szíve.
És ott maradt, míg színe elveszett
S a lány azóta rég anyóka lett
S arcának is halványra vált színe...
Be jó, idézni az emlékeket!"
De hallga! Hogy a fülmile szava
Lombok között búsan elhallgata:
A kápolna tornyában óra ver,
Belől reá orgonaszó felel
S az énekeskönyv legszebb dala zeng,
Azé, amely elásva ott maradt
Kedves halottnak a feje alatt.
Holdfény ragyog az istenkert felett,
Fátyolt reá felhőfoszlány se von,
A táj derűs, akárcsak nappalon.
S a gyermekek, mivelhogy este lett:
Átmásznak a kopott sírkert-falon
S a rózsabokrokon foly a szüret.
"Be bölcsek is a mi halottaink!
Okosabbak, mint mi, élők vagyunk!
A félelemtől tán meg is halunk,
Ha most felénk a szellem-ujjuk int.
Jók, kedvesek ők: s vissza egy se jő!"
Ő is pihen már; alszik csendesen;
Feléje hant borul, a föld fedi;
Koporsója is már földdel teli,
S az énekeskönyv is elporladoz.
Emlékezés virága: rózsaszál,
Porrá leend. De sírhalom felett
Új rózsafa hajt bimbót s levelet
Susogni, csókolódzni s rája száll
A fülmile csattogni éneket.
És búgni fog az orgona szava.
S Nagyanya is feltűnik bájosan
Szemével, mely ifjúi szép marad
Szívünkben; mert szem nem hal meg soha!
Nem, a miénk se. Látni fogjuk őt;
Nem elvirultan, mint most elhagyott,
De ifjan, mint sok esztendők előtt,
Úgy, mint mikor első csókot adott
A rózsaszálnak - épp oly ékesen;
Mert csak mi por: pihen a sírba lenn.