azoknak, akik szeretik a meséket... hófehérke aznap este bedobta a taccsot. négy bloody mary és két caipirinha után, ez mondjuk, nem is csoda. egyszerűen, csak mérhetetlen bánatát akarta különböző gyümölcslevekbe fojtani. ugyanis, tohonya herceg hanyagolta. ma este már nem őt, hóan fehérkét vitte ki a „törd a zúzáját” pankrációs verseny döntőjére, hanem azt az öregasszonyt, piroskát… piroskát, akinek pedig ott van a farkas… no, meg a vadász is… a szenilis dédnagymamiról, a rozsdamentes acélorrú boszorkáról nem is beszélve, akivel még eltartási szerződést is kötött a mézeskalácsház reményében… az is igaz, mindezeket ellensúlyozta szilikonban ringó kebleinek bőséges mérete és a huszonhét hektáros bükkös, a telekkönyvi hivatalban.

azoknak, akik szeretik a meséket... a csacsi, szomorúan legelészett... csúnya és buta is volt a balga állat. elálló fülei között felnézett fütyürésző gazdájára, majd lassú csáncsogások közepette, tovább ropogtatta a friss fűszálakat... hirtelen, a jól megtermett lovászfiú, a csacsi hátán termett. vígan nótázva noszogatta rogyadozó lábú patását, hogy meginduljon vele hazafelé... lassú, biztos, nyugodt léptekkel fogyott az út, mikor egy vándor közelített... gyönyörű, izmos, büszke lépésekkel haladó fehér csődört vezetett, akin megcsillantak a napfény vakító, sziporkázó sugarai.

Az idő csökönyös léptekkel halad végtelen útja magabiztosságában. Az idő, amely a barátunk, mondta nekem Valaki. Nem értettem. Hogyan lehet az idő a barátunk, mikor konoksága, szigora, mi több kegyetlensége folytán a jelent múlttá, a jövőt elérhetetlenné, az életet elmúlássá változtatja? Hogyan lehet az idő a barátunk, mikor elveszi szeretteinket, megkecsegteti bájait, majd kínokban fetrengő szenvedést okoz és folyton az örök átkelés irányába vezeti testi, lelki egzisztenciánkat?