Az idő csökönyös léptekkel halad végtelen útja magabiztosságában. Az idő, amely a barátunk, mondta nekem Valaki. Nem értettem. Hogyan lehet az idő a barátunk, mikor konoksága, szigora, mi több kegyetlensége folytán a jelent múlttá, a jövőt elérhetetlenné, az életet elmúlássá változtatja? Hogyan lehet az idő a barátunk, mikor elveszi szeretteinket, megkecsegteti bájait, majd kínokban fetrengő szenvedést okoz és folyton az örök átkelés irányába vezeti testi, lelki egzisztenciánkat? Nem értettem és egyre csak gondolkodtam...  Cikázó godolataimban, éppen az idő segített... megérteni... hogy az idő, a barátunk... hiszen nyugtalan perceinkben megnyugtat, szétesett pillanatainkban felemel, vérző sebeinket meggyógyítja, a lehetetlen helyzeteinket megoldja. Az idő a barátunk... fájdalmunkban vigaszt nyújt, kellemetlen emlékeinkre fátylat fúj, elkeseredésünkben jó útra vezérel, ha lekünk meghal, feltámaszt... Az idő a barátunk... örömkönnyeket hullat velünk, reménnyel táplálja hétköznapjainkat, bízik helyettünk is ha kell, s a padló alól újra a magas és szabad ég lágy ölelésében szárnyallhatunk általa... Az idő a barátunk... figyeli mozdulatainkat, még több szeretetet és törődést nyújt, miközben egy új világot tár szemeink elé, feltölt addig ismeretlen tartalommal, érzelmekkel miközben kedvesen ránk mosolyog...  óv és vigyáz ránk, tanít, minden elmúló másodperce által jobbá, többé, értékesebbé csiszol az élet rögös útjain... ő, az idő, aki a barátunk...