Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdõ közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetõsen hûvös volt. Néhány "jónapot", egy-két "jóestét". Semmi több. "Jégtörésrõl" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükrõl. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak. 
Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki: 
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörûen süt a nap odakint! 
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták , hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra. 
Meglepõ módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap? 
- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz. 
- Csinálhatnál egy kis rést az odu tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik. 
A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe. 
Néhány hónappal késõbb egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegõt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökbõl két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregbõl és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükrözõdött. 
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra. 
Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne. 
És ebben a boldogságban ott tükrözôdött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.