Szabolcsi Erzsébet

Hűs őszi reggel...
Felhőbe takart álmot
altat a lélek.

Friss hóesésben,
táncoló pelyhek között
én is táncolnék!

Telet álmodom.
Csak a cseppek zizzennek.
Hólepel lep el.

mint útszélen nőtt
bánatvirágok álma
mélykék nyarakon

mint pókhálóba
szőtt mosolyok vigasza
barna őszutón

mint elkárhozott
varjak lelke a hóban
vakhideg télen

úgy várnak némán
rügyre, tavaszra, fényre
sötét perceim

Álmomban szirmok
ölelnek. Kint a fák közt
sűrűn hull az éj.

És könnyek újra.
Mert van még miért sírni
gyertyás éjeken.

Kósza szél üldöz...
menekülök előle,
mégis átölel.

Ünnepidő.
Lepkét, százlábút,
szitakötőt idéző
nappal.
Gondoskodó
őszi estéken
találkozás élettel,
halállal.
S ahol még díszben
állnak őrt a fák,
a színes ágak,
lassan előtűnik a jel:
Igen, megadjuk magunk
a hervadásnak.

Léptedet merre vezeted tovább,
ha nem kavarog virágokkal szívem?
Ráncokat ró arcomra minden ősz,
míg a haldokló holdat cipelem.
Észrevett már a tél, nekem havazik,
arcomra fagy jégvirágos álom.
Elfutott már tőlünk minden patak,
s holt avaron lépteidet várom...