Zajtalan az éj

Zajtalan az éj, semmi nem zavar,
nem zörgeti szél, csendes az avar,
lábujjhegyen jár minden gondolat,
nem cipel semmilyen súlyos gondokat,

Szellő sem rezzen, hallgatnak a fák.
odújukba zárnak egy melódiát,
fabörtönben várja most már ez a dallam,
hogy kiszabaduljon egy kicsike dalban,

Magamban dúdolok éjszaka csendjébe’,
halkan száll az ének be a fák rendjébe,
s akkor az odúkban elindul a zsongás,
hozzá súg az erdő a dalhoz egy kottát,

Kezem billentyűzik, tisztúlnak a hangok,
formálódnak a betűk, új szavakat hallok,
ízlelgetem őket, nézem, odaillik-e,
közben ablakomon benéz egy őzike,

Míg a verset és a dallamot költöm,
gondolatban a tested magamra öltöm,
összeforr a lelkünk, lényink eggyé válnak,
összetekeredve DNS-spirálban.

S elindul a nyüzsgés, ott belül az agyban,
a szívünk is most már egy ritmusra dobban,
egy készülő a szöveg szól a szerelemről,
csókokról, hűtlenül elhagyott szívekről.


Mert, ha egyedül vagy, bizony akkor látod,
hogy fájhat a magány, ha nincs barátod,
ha nincs, kinek mellére fejed lehajtod,
ha nincs, aki megsimogassa az arcod,

Nincs, aki ápolja a szomorú lelked,
vagy aki füledbe suttogna szerelmet,
hogy mennyire hiányozhat egy bók,
akkor is, ha szépet hazudva szólt.

Mert szeretni is lehet határtalanul,
és bántani is lehet, akaratlanul,
el lehet tévedni, az életnek ködében,
de visszaútra lelhetsz az igaz ösvényen.

Higgy a szerelemben, akkor boldog lehetsz,
s mindig találj vissza ahhoz, akit szeretsz,
bántson bár az élet, de nem tudhat ártani,
ha képes vagy a másiknak megbocsátani!

Elröppen pár óra, rám virrad a hajnal,
ülök a szobámban szöveggel és dallal,
s pirkadatkor, amikor elhagyom a tested,
már dallam simogatja körbe ezt a verset