Üzentem a széllel, de nem jött válasz,
hiába vártam a tölgyfa árnyákában.
Hallgattam a madarak bús énekét,
s néztem,ahogy zizzen a falevél.

Annyi mindent kellene mondanom,
de mindhiába, ha bent rekedt a szó,
s nem láthatom már a két szemed,
csak, ahogy búcsút int felém kezed.

Nem akartam látni többé a napot,
kérdeztem is tőle, miért ragyog?
Azt felelte, Te már odafent vagy,
ég bársonyán az angyalokkal.

Csillag leszel fényes éjszakán,
aranyló napsugár itt a párnán,
s ha majd magamhoz húzom,
megint érezhetem az illatod.

Vezess csak át a hídon,
én követlek majd szótlanul,
s hallgatom szépen csendben,
ahogy egy madár bús dala szól.

Mókus játszik a fák közt,
halkan osonunk, csak úgy
ropog az avar lépteink alatt,
s egyre beljebb visz az utunk.

Búcsút int a nyár a tájnak,
az esőtől könnyező fa ága
ringatózik lágyan, ahogy
játszadozik vele a szél.

Mint festményen a színek,
úgy kavarog a tájon a
múló idő,utolsó csókot lehel
a fákra, s aztán tovatűn