Üzentem a széllel, de nem jött válasz,
hiába vártam a tölgyfa árnyákában.
Hallgattam a madarak bús énekét,
s néztem,ahogy zizzen a falevél.

Annyi mindent kellene mondanom,
de mindhiába, ha bent rekedt a szó,
s nem láthatom már a két szemed,
csak, ahogy búcsút int felém kezed.

Nem akartam látni többé a napot,
kérdeztem is tőle, miért ragyog?
Azt felelte, Te már odafent vagy,
ég bársonyán az angyalokkal.

Csillag leszel fényes éjszakán,
aranyló napsugár itt a párnán,
s ha majd magamhoz húzom,
megint érezhetem az illatod.

Könnycsepp leszel szememben,
halk sóhaja bánatos lelkemnek.
Csillogó ékkő a szivem rejtekén,
mely néha-néha emlékezni hiv.

Repülők hozzád álmok tengerén,
hajamat csak úgy borzolja a szél.
Látod, mosoly az ajkam szegletén,
csend van, már hallom lépteid!