Elolvastam Jeff Lindsay második Dexteres könyvét, azért ezzel kezdtem, mert csak ezt tudtam megszerezni. Az első könyv alapján kezdtek bele a Dexter című sorozatba, melyek helyszíne, a háttértörténet , a szereplőgárda, és ami a legfontosabb az egyedi hangulat megegyezik, de a történetek elválnak.
A második kötettel kezdeni önmagában is kicsit furcsa, még ha a történet meg áll a lábán, főleg a sorozatot ismerve, de úgy méginkább furcsa volt, hogy szembesülni kellett az eltérő előtörténet végzetes elemeivel, melyekből ebben a könyvben sincs hiány.
Akinek tetszik a sorozat (hamarosan a Viasaton adják), annak mindenképp ajánlom a könyveket is, az egyedi hangulata miatt, de az olvasókat figyelmeztetnem kell, hogy írásban durvább dolgok történnek a szívünkhöz nőtt szereplőkkel, mint a tévében...

Figyelem: Itt a cselekmény részleteit vagy a végkifejletét is olvashatod.

A történet maga kicsit hátborzongató, már írtam, hogy mennyire félek a teljes kiszolgáltatottságtól, az érzéstől, hogy az ember rab saját testében. Nos ez a könyv újradefiniálta számomra ezt a kiszolgáltottságot:
Krimiről van szó, amiben a főgonosz úgy áll bosszút a volt katonatársain, akik elárulták El Salvadorban, hogy levágja kezüket, lábukat, orrukat, fülüket, ajkukat, nyelvüket, fogaik, nemiszerveik, és szemhéjuk, egyesével, úgy hogy közben nem érzésteleníti őket, és egy tükörből nézniük kell... a legrosszabb az egészben, hogy mindezt olyan sebészi pontossággal teszi, hogy az áldozatok nem halnak bele. Csak fekszenek az asztalon, a tükörben nézik mi történt velük, forog a szemük, melyet soha nem hunyhatnak le, és nyüszögnek, mert nincs nyelvük.
Ezt az eljárást lehetne nevezni az emberi élet totális megsemmisítésének, és már önmagában jó érv egy ilyen áldozat az eutanázia mellett.
A lényeg, hogy ha valamiért rémálmom lesz mostanában, akkor sejtem, hogy mit fogok álmodni...

Dami