Szememen éj szőtte kendő

szorítása tompán lebeg,

mely megvéd a fojtott hangok

vad kacajától, s tőletek

felém nyúló, hívó kezek!

Sír virággal telt szürke háló,

melyből a zajt kilopta kéz,

itt lakom a holt homállyal,

s háló társammal:Magánnyal,

ki körbefon, láthatatlan,

halk fonállal, s egyre becéz.

A sötétség méhe ringat

közöny-verem bugyrába lök,

pedig be szeretnék kitörni

a fényre, hajnalra,ÉLNI MÉG!

                                                       Én