Már nem tudtam elmondani,
Már nem volt rá elég idő.
Midőn az ember mindig halogat,
S ha eljön a vég, ki értheti meg már
Az élettelent, a halottat.
Szám nem mozog, élettelen.
Szó már nem hagyja el ajkamat. 
Mi mindent szerettem volna mondani
A csillagokat, a szívemet elétek hordani.
A virágzó tavaszt, a perzselő nyarat,
Ki gondolta volna, hogy számomra,
Ősz jön, majd tél, és nem lesz már tavasz.
Ha tudtam, vagy éreztem volna, hogy
A kaszás a szekerét felém, tolja
Tiltakoztam volna! Ne, ne még!
Nem volt az életből, nem volt még elég! 

Kovács Lajosné Dudi emlékére!