Tudod, van úgy,
hogy az ember hiába keresi,
nem találja a fontosat,
a fontosat,
ami nem rég még közel volt,
nem rég még nagyon az volt,
mintha elszakadt volna
az utolsó szalmaszál,
kutat, keresi
a tegnap még oly fontosat,
az értelmet,
amiért érdemes itt lenni,
érdemes lenni
de mintha elaludt volna benne az Isten,
nélküle nincs értelem,
ébresztgetni is elfelejti,
hisz oly mindegy,
talán soha nem is lakott benne,
vagy már kihűlt a helye,
elszállt észrevétlen,
magára hagyta rég,
talán kényelmetlen volt neki
a szegényes otthon,
nélküle a szavak is üresek,
amikben valaha ott voltál,
már nem talállak bennük,
már csak az agyam hazudja,
hogy vársz rám,
ha nem érzem a vonzást
hiába kereslek,
nem talállak meg sosem,
ha nem érzem,
hogy fontos kettőnknek,
hogy kettőnknek
mindennél fontosabb,
és Te nem mutatod meg magad,
hagyod, a sötétbe botorkáljak,
magányosan, üresen,
pedig Te tudtál értelmet adni,
talán megbántad, és visszavetted,
először fáj, azután csöndesül,
mintha ébredezne bennem
az alvó Isten,
újra érzem a vonzást,
ha a szememmel nem is látlak,
de érzem, itt vagy,
velem vagy.
itt kell lenned valahol,
hogy értelmet kapjon
az érdemes.