A fabula (latin 'kitalált történet, mese') versben vagy prózában írt tanmese, amelynek a szereplői gyakran állatok, antropomorfizált alakban. A fabula példázatos jelleggel világít meg valamilyen világi vagy vallási életbölcsességet, életszabályt. Gyakori, hogy a tanulságot tételesen is megfogalmazza. Legrégibb emlékei a Kr. e. 2. évezredből, a sumer irodalom korából maradtak fenn. Az európai hagyományban korai jeles képviselői Aiszóposz a Kr. e. 6. században, és Phaedrus az 1. században.

A vízhordó

Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap -a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.

- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.

A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:

- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

A tigris zsákmányra vadászva elkapott egy rókát. - Engem nem ehetsz meg - mondta neki a róka. - A Mennyei Császár engem jelölt ki az állatok királyának. Ha megeszel, az ő akaratát sérted meg. Ha nem hiszel nekem, kövess engem. Meglátod, elmenekül-e láttomra a többi állat, vagy sem. A tigris beleegyezett, követte a rókát. Amint a vadak megpillantották őket, rohanvást szaladtak előlük. A tigris nem fogva fel, hogy ő kelt félelmet az állatokban, elhitte, hogy a róka elől futnak.

Dingzhou városát körülvették a tatár seregek. Sun Yangao, az elöljáró úgy megrémült, hogy nem ment hivatalába, hanem elbújt a házában, és magára zárta az ajtót. Amikor megtudta, hogy a tatárok áttörték a védősáncot, nagy sietve befeküdt egy nagy, faragott ládába, s azt mondta szolgájának: - Zárd rám kívülről a ládát, tedd el a kulcsot, és oda ne add az ellenségnek, bárhogy kéri is!

Yongzhou-ban hirtelen megáradt a folyó. Hat ember szembeszállt a veszéllyel, kis csónakon igyekeztek át a túlsó partra. A folyó közepén a csónak felborult, az emberek úszni kezdtek. Egyikük, bár erőteljes karcsapásokkal úszott, alig haladt előre.

- Te vagy a legjobb úszó, miért maradsz le? - kérdezték a társai.

- Ezer aranyat rejtettem az ágyékkötőmbe - felelte.

- Oldozd le. Miért nem oldozod le magadról?

A férfi nem válaszolt, megrázta a fejét és úszott tovább, holott látható volt, nehezen birkózik az árral. A többiek elérték a túlsó partot, egyre kiáltoztak neki.

- Dobd el az aranyaidat, bolond! Mi hasznát veszed, ha megfulladsz?

A férfi csak a fejét rázta. Néhány pillanat múlva elmerült.

A gazdag ember nagyon vágyott rá, hogy hízelegjenek neki. Megkérdezte a szegény embert.

- Van száz uncia aranyam. Ha neked adok húszat, hajlandó vagy hízelegni nekem?

- Ez nem igazságos elosztás - mondta a szegény -, akkor miért hízelegnék neked?

- És ha neked adnám az aranyaim felét, hajlandó lennél rá?

- Akkor egyenlőek lennénk. Mi okom lenne hízelegni neked?

- És ha neked adnám az összes aranyamat, hajlandó lennél rá?

- Ha az enyém lenne az összes arany, mi szükségem lenne rá, hogy hízelegjek neked?

Az egyszeri sebész nagyra tartotta képességét. A csatából visszatérő katona lábát nyílvessző járta át, felkereste a sebészt. A sebész ollót fogott, levágta a nyílvessző két végét, bekötözte a sebet és nyújtotta a markát a fizetségért.

- De hisz nem is szedted ki a nyílvesszőt a lábamból! - ellenkezett a beteg.

- Ami belül van, az belgyógyászra tartozik! Nincs mit tenni, ahhoz semmi közöm.

A szegény ember találkozott régi barátjával, aki halála után istenséggé változott. Végighallgatta a szegény ember panaszait a nyomorról, amelyben életét tengeti, majd ujjával az út szélén heverő téglára mutatott. A tégla nyomban aranyrúddá változott. Megajándékozta vele a szegény embert, ám régi barátja nem lett elégedett, ezért adott neki egy nagy aranyoroszlánt is. A másik még mindig elégedetlen volt.

- Hát mit kérsz még? - kérdezte az istenséggé vált barát.

- Az ujjadat - hangzott a válasz.

Két rövidlátó ember minduntalan az éles szemével dicsekedett. Valaki hírül adta nekik, hogy a templomban emléktáblát helyeznek el. Mindketten szerették volna tudni, mi lesz a tábla szövege. A táblaavatás napján együtt mentek a templomba. Felnéztek a templom homlokzatára, egyikük megszólalt:

- Nézd csak, nem azok az írásjelek vannak felírva, hogy "Fényesség" és "Becsületesség" ?

A másik bólintott.

- A kisebbek meg, azokat biztos nem tudod kiolvasni, azt jelentik: X. Y. írása, ennek meg ennek a hónapnak ezen és ezen a napján!

Egy járókelő megkérdezte, mit bámulnak. Amikor megmondták, a járókelő elnevette magát:

- A táblát még fel sem tették, hogyan tudnátok elolvasni, mit írtak rá?