Mi az a szint, ami még elfogadható kompromisszum? Felnőttnek lenni tényleg az, hogy tudunk kompromisszumot kötni? Vagy ez csak egy túlélési stratégia? Egy énvédő racionalizálás? Mi a létjogosultsága bennem a hisztis gyereknek? Aki azt mondja, hogy csak a legjobbal érem be, és az is MOST kell? Aki nem tud várni? Aki nem tudja visszatartani a várakozást. Mennyire kommandírozhatja az életem ez a hisztis kisgyerek? És apa szellemképe? Végigdolgozott egy életet, van egy csomó mindene, már ami az anyagiakat illeti, és kurvára nem boldog.

Még félálomban hallottam, hogy már felkelt, és pakol. Hideg volt, nagyon hideg. A tompa puffanások, sercegések, gyűrődések, kattanások fájón hasítottak jelen-nem-lenni akaró elmémbe. Aztán felkeltem. Kimentem a folyosóra, és láttam, hogy Csabi már kabátban. Két bőrönddel testőrként körülvéve. A szüleitől búcsúzott éppen. Elkaptam a pillanatot, ahogy arcára piciny mosoly fut. Düh és tehetetlenség. Elkeseredésemben ráordítottam. Lehervadt a mosolya. Újra hideg lett, és szomorú.