Mi az a szint, ami még elfogadható kompromisszum? Felnőttnek lenni tényleg az, hogy tudunk kompromisszumot kötni? Vagy ez csak egy túlélési stratégia? Egy énvédő racionalizálás? Mi a létjogosultsága bennem a hisztis gyereknek? Aki azt mondja, hogy csak a legjobbal érem be, és az is MOST kell? Aki nem tud várni? Aki nem tudja visszatartani a várakozást. Mennyire kommandírozhatja az életem ez a hisztis kisgyerek? És apa szellemképe? Végigdolgozott egy életet, van egy csomó mindene, már ami az anyagiakat illeti, és kurvára nem boldog. BÖCSÜLETTEL csinálta a dolgát, de ez a böcsület nem a gyávaság eufemizálása? Nem annak a gyávaságnak a szalonképes kifejezése, hogy NEM MERT VÁLTANI, vállalva minden kockázatot, akár azt is, hogy elveszíti a kényelmes vegetálást? Le lehet úgy élni egy életet, hogy utálok munkába menni, és alig várom, hogy hazajöjjek? És valóban siker, ha mások elismernek, ha sok pénzt keresel, ha "vezető" vagy? Vagy mindez csak a társadalom hamis aranya egy eladott életért? Van értelme szenvedély nélkül élni?