Még félálomban hallottam, hogy már felkelt, és pakol. Hideg volt, nagyon hideg. A tompa puffanások, sercegések, gyűrődések, kattanások fájón hasítottak jelen-nem-lenni akaró elmémbe. Aztán felkeltem. Kimentem a folyosóra, és láttam, hogy Csabi már kabátban. Két bőrönddel testőrként körülvéve. A szüleitől búcsúzott éppen. Elkaptam a pillanatot, ahogy arcára piciny mosoly fut. Düh és tehetetlenség. Elkeseredésemben ráordítottam. Lehervadt a mosolya. Újra hideg lett, és szomorú. Konokan eltökélt. Megölelte apját búcsúzóul. Aztán már csak a szobámból hallottam a bejárati ajtó kattanását. Csabi elment. Történhetett volna így is, de nem így történt: csak egy újabb rémálomban kísért a feldolgozhatatlan múlt. És ne hidd, hogy ezek a fiúk, akik ma körülvesznek, ne hidd, hogy a barátaim. Ők nem azért vannak, hogy meghallgassanak. Őket nem érdekli, milyen sebet kaptam az Úton, és ha vérezni látnának, odébb lépnének, össze ne vérezzem tiszta ruhájukat. Ők csak mosolyom miatt vannak itt.